Például itt is. Illetve a kapitány maga is azt mondta, hogy nehéz lesz őt innen kiszakítani.

Hát ha így van – ha a Hertha mellett végig tudja csinálni az őszt a futballválogatottal is –, akkor jól van. Magyarország szombat este 1-0-ára legyőzte Finnországot Európa-bajnoki selejtezőn – ennek egy emberként örülünk, nemde? –, és továbbra is harmadik a csoportjában, alig lemaradva Románia és Észak-Írország mögött. Ez azt jelenti, hogy mivel mindenki más leszakadt – különös tekintettel a tavaly még vb-résztvevő görögökre, akik ismét kikaptak a Feröer-szigetektől, és két ponttal utolsók pillanatnyilag –, a sorozat vége előtt négy meccsel ősidők óta nem látott közelségben van a kijutás az Európa-bajnokságra.

Az is lehet, hogy az utolsó pillanatig nyitott lesz minden, de biztos, hogy először szeptember elejét kell jól megoldani, amikor először a románokat fogadjuk 4-én, majd az északírekhez megyünk 7-én. Ha ebből meglenne a 4 pont, vagy pláne a 6, na az valami lenne.

Advertisement

Utána aztán még két meccs lesz, Feröer-szigetek itthon, Görögország idegenben. Az Eb-re két válogatott megy egyenes ágon, és a csoportharmadikoknak is osztanak lapot, a legjobbnak nincs több dolga, a többiek pótselejteznek egymás között.

A magyar futball utóbbi pár évtizede arra tanította a magyar szurkolót, hogy ne ragadtassa el magát, és ne is nagyon matekozzon, mert ezeknek a történeteknek sose lesz jó végük. Mindig jön valami pofon, néha kurva nagy. Irapuato óta egyszer kerültünk közel egy kijutáshoz – pont a finnek mulyaságának köszönhetően, 1997-ben –, és mi lett belőle? Olyan kegyetlenül intéztek el bennünket a jugoszlávok – miért döntött úgy akkor Csank János, hogy a védekezni még úgy-ahogy tudó csapatot támadó szellemben küldi pályára, sose fog kiderülni –, hogy nekem például közel húsz évre tényleg elment a kedvem a magyar válogatottól.

Advertisement

Amely mind ez ideig nem is tett túl sokat, hogy ezt a kedvemet visszahozza. De most történt valami. Látjátok ti is, hogy mi. Az előző témába vágó – lelkes, pozitív – posztom alatt azt írta az olvasó, hogy bilibe lóg a kezem. Nos, szó sincs erről. Azzal tisztában vagyok, hogy jön szokás szerint a csodavárás – pláne, ha Dárdai tényleg marad –, csakhogy nem ez a fontos. A képlet roppantul egyszerű: ha ezek a sérójuk és tetoválásaik mellé végre tartást és lelket is növesztett fiatalemberek ugyanúgy fognak menni – szervezetten, összeszedetten, hajtósan –, mint az utóbbi meccseiken, az nekem akkor is elég lesz, ha a végén valamiért nem sikerül. Ha netán kiderül, hogy jobb volt az ellenfél. Ha meg nem fognak ugyanúgy menni, akkor úgysem számít az egész semmit. Az én hozzáállásom ilyen egyszerű ehhez a kérdéshez.

Ezt amúgy a magyar jégkorong-válogatott tanította nekem. Hogy az épp hol tart, tudjátok.