Az amerikai börtön súlyemelő-kultúrája ócska nyersvas és rozsda, semmihez nem hasonlít, ami odakint van. A férfiak felhagynak a rejszolással, hogy többet tudjanak kinyomni a padon, és olcsó halkonzervvel tömik a fejüket, a zavaros lét is lehúzzák a címkén feltüntetett 72,5 gramm fehérje mellé. Férfias, agresszív világ ez, saját szabályokkal és szokásokkal. Tíz évig benne éltem.

Ezt a cikket eredetileg Daniel Genis írta a Deadspinnek, de annyira megtetszett, hogy az egészet lefordítottam. – Orosz P.

Soha nem lehet elfelejteni az első pillanatot, amikor az ember kimegy egy szigorúan ellenőrzött börtön udvarára. Flamand festmények jutottak róla eszembe, ahol a bűnösök a pokolban szenvedtek. Sokkal inkább kínzásra vagy valami melegpornó kezdő képkockáira emlékeztetett, mint testedzésre, ahogy ezernyi izzadó, félmeztelen férfi rozsdás vasak és házilag barkácsolt súlyzók felett nyögött és átkozódott.

De testedzés ez, és az amerikai börtönnek a súlyemelés gyakorlatilag vallása. Ahhoz képest, hogy mennyire korlátozottan lehet felszereléshez és táplálékkiegészítőkhöz jutni, a rabok bámulatos technikákat fejlesztettek ki, hogy kigyúrják magukat. Vagy hogy túlgyúrják magukat. Alex Tepperman tudományos dolgozatából derül ki, hogy a kilencvenes években néhány állam betiltotta a súlyemelést; Wisconsin, Mississippi, Észak- és Dél-Karolina, Florida és még Kalifornia börtöneiből is eltüntették az évek óta az udvarokon álló edzőgépeket. Egyedül Georgia állam börtönei 150 tonna vastól szabadultak meg.

Advertisement

A szigorú büntetés-végrehajtást szorgalmazó jobboldali törvényhozások is hozzájárultak ehhez a tendenciához, de olyan filmek is, mint A rettegés foka 1991-ből, amiben Robert De Niro kigyúrt állatként jön ki a börtönből. A börtönbeli testedzés kultúrája későbbi filmekben is megjelenik, például az Amerikai história X-ben, holott az igazi kaliforniai börtönökben nincsenek gépek, csak tolódzkodó- és húzódzkodóállványok.

Már akkor tudtam, hogy nem maradhatok ki ebből az egészból, amikor 10 éve, a júniusi napsütésben, kisétáltam erre a boschi udvarra. Eleve jó messze voltam a komfortzónámtól: épp végeztem az NYU-n történelem-francia szakon, és kiadói karrierbe fogtam némi európai időtöltés után. Aztán rászoktam a heroinra, pont elég időre ahhoz, hogy kétségbeesésemben elkövessek néhány amatőr fegyveres rablást. Tíz évet kaptam.

New York államban külön kultúrája van a börtönbeli súlyemelésnek. Négy évet töltöttem a Green Haven-i javítóintézetben, ahol az udvar 15 pályára van osztva, mindegyik egy betonplacc, súlyzókkal és rozsdás erőgépekkel. Egy placc tagjának lenni elvben olyan, mint egy edzőteremnek, a gyakorlatban azonban sokkal inkább bandatagság. A hetvenes években John Gotti volt az én placcom főnöke, úgyhogy „John súlyzóival” edzettem. A placcok népek szerint rendeződnek: én az ír placcon voltam, ők fogadták be a csodabogarakat, de volt olasz placc, jamaikai placc, Blood-placc stb. Még keresztény placc is volt, ott a nemi erőszaktevők gyúrtak.

Advertisement

Azonnal belecsaptam a sittes gyúrásba, csatlakoztam egy placchoz, és szereztem súlyemelős kesztyűket egy tolószékes csávótól. Egyedül tőlük lehetett ilyenhez jutni: a tolószékes raboknak kiutalták a kesztyűket, ők meg jó áron tovább passzolták. Volt más felszerelés is, például szíjak a csúszós, nyersvas súlyzókhoz. Az arcok vászonszíjakból varrták őket, egy doboz cigi volt az ára. Azért került ilyen kevésbe, mert az őrök folyton elkobozták őket.

Ott volt aztán az öv, a sittes testépítő identitásának középpontja. Green Havenben lehetett bőrrel dolgozni, a bőrösök 50 dollárért csináltak egy súlyemelőövet, amivel az ember kifejezhette a személyiségét. Annyira még csak kényelmes se volt. A legjobb, amihez hozzájutottam, egy bokszzsákból barkácsolt vászonöv volt, még rajta az Everlast felirattal. De minden komoly súlyemelőnek, akit ismertem, saját, egyedileg csináltatott bőröve volt. Láttam olyat, amire rá volt írva kalligráfiával, hogy „Ezüsthátú”, mellé egy stilizált gorillafej. Volt hitleres, dobókockás, bandás, meg olyanok is, amik viselőjének népcsoportjára utaltak. Láttam lengyel zászlót, trinidadi zászlót, kínai zászlót, thai zászlót. Amerikában a börtön is nagy olvasztótégely.

Úgy döntöttem, nekem is kell egy ilyen. Övemre az orosz birodalom kétfejű sasát terveztem rá, bordó-feketében, majd odaadtam a dizájnt és a becsempészett 50 dollárost Mafiának. Mafia 22 éve ült, és soha nem vágatta le a haját. Minden reggel órákon át fonta, mielőtt folytatta a munkát az övemmel.

Advertisement

Onnantól, hogy kész lett, nem edzettem nélküle. Az öv a kultúra része, már csak azért is, mert a fegyencek annyira kevés ruha közül válogathatnak. Egy olyan környezetben, ahol az önkifejezés szinte lehetetlen, az ember minden alkalmat megragad, hogy kifejezze magát, még ha ezt csak egy színes bőrdarabbal tudja is megtenni, amit a derekára köt. A guggolásokhoz még értelme is volt, a tolószékes kesztyűkkel és a vászonszíjakkal, de én az alkargyakorlatokhoz is felvettem. Az öv egyszerűen a sittes testépítő egyenruhájának a része.

A kezdetleges felszerelés dacára az emberek rendesen kigyúrják magukat a börtönben. A táplálkozás persze gond: ahogy minden testépítő tudja, az izmok táplálása a testépítés fele. Minden börtönbeli súlyemelő azzal küzd, hogy elég fehérjéhez jusson, úgyhogy mostanra egész rendszer van arra, hogy a raktárosok kilopják a fehér húsú halat a börtönkonyháról, és eladják a raboknak. Máshogy is lehet fehérjéhez jutni. New York államban az AIDS-es raboknak tápanyagokkal teli italt, Ensure-t utalnak ki. Bár az Ensure csupa kalória, és nincs is benne annyi fehérje, mint sokan gondolják, azért tele van vitaminokkal és ásványi anyagokkal. Természetesen az összes Ensure a testépítőknél köt ki.

A börtönben, ahol a biokémiában nem sok ember jártas, a vitaminok köré mágikus aura szövődik. Sokan bele se fognak a testépítési programba, ha nincs elég. A valóság az, hogy a börtönmenüt profi dietetikusok állítják össze, és minden benne van, ami a szervezetnek kell. A temérdek lopott és becsempészett E, C és B12 vitamintól csak drága lesz a húgy.

Advertisement

Lopni és csempészni kellett, hogy fehérjéhez jussunk. A börtönboltban lehetett kapni fehérjeport és aminosavakat, de ez kevés volt, különösen a bent nagyon népszerű Flex magazin hirdetéseinek fényében. Ismertem egy arcot, aki csomagszám tolta a Tums magnéziumtablettát. A kreatin külön ipar: New York államban néhány börtönben árulják is, például az Eastern Correctional Facilityben (Keleti javítóintézet), ahol testépítőverseny van, amit az újságok is megírnak. Mindenhol máshol be kell csempészni. Általában úgy megy, hogy egy doboz tejport kinyit odakint egy rokon, kicseréli a tejport kreatinra, ügyesen visszazárja, aztán behozza. A rácsokon belül 50 dollárt is elkérnek egy dobozért, úgyhogy drága mulatság, ha az ember komolyan rámegy. De működik: amikor az Easternbe kerültem és elkezdtem használni, rengeteget fejlődtem.

Olyan gyakorlatok vannak a börtönben, amiket sose láttam odakint konditeremben. Egy mellizomra erősítő tricepszgyakorlat Mellkasrobbantó névre hallgat, az elülső-oldalsó deltaizom-gyakorlatot pedig Heil Hitlernek hívják. A hasizmokat különös technikával edzik: a férfiak egymás ölében ülnek, hogy lefogják egymás lábait, és ellensúlyt adjanak. Vehemensen tagadja mindenki az egész környezet homoeroticizmusát – a zuhanyzás utáni olajozás is része a programnak –, a súlyemelők a legférfiasabb férfiakként gondolnak magukra.

Miután a súlyok össze vannak hegesztve, bőrszíjakkal rájuk kötözött kézisúlyzókkal lehet növelni a tömeget. A súlyok közt kirívó szintugrásokkal, minimum 15 kilónként lehet csak ugrani. De mindenki megoldja, és miután időből és elhatározásból van elég, sokan remekül kigyúrva lépnek ki a börtön kapuján.

Advertisement

Ahol azonnal le is csoffadnak. A „börtöntest” alig pár hónapig tart. Ezek nem azok az emberek, akik odakint beiratkoznak valami flancos konditerembe, ráadásul a szabad világban hirtelen gondok tömkelege várja őket – szegénység, munkanélküliség, gyerektartás, szenvedélybetegség, a feltételesen szabadlábra helyezés nyűgjei –, amik miatt nem tudják tovább űzni hobbijukat. Sok embert láttam, aki megszegte a feltételest, visszakerült, és kezdhette elölről. Valami miatt a húzódzkodók tudják a legjobban fenntartani izomzatukat. A sittes testedzésen belül külön szubkultúra a húzódzkodás. Tornagyakorlatok sorát fejlesztik ki a különböző izomcsoportok edzésére, és valamiért az így megedzett izmok tovább megmaradnak, mint a súlyemelők izmai.

Én a fekvenyomást kedveltem. Négy év edzés után 84 kilómmal 143-at tudtam kinyomni, egész addig, amíg porckorongsérvem miatt abba kellett hagynom az egész testépítést. 250 kilós súlyhoz szíjazva végeztünk vállemeléseket, két nappal később a kórházban feküdtem.

A súlyemelés a macsó börtönkultúra része, hogy az ember férfiasan és keményen nézzen ki. Vannak rabok, akik évek kemény munkája után tényleg tekintélyt parancsoló testet építenek. Elsőre érthető, hogy a jobboldali törvényhozás miért akarja megakadályozni a rabokat abban, hogy fizikai erőre tegyenek szert. Személyes tapasztalatom azonban az, hogy a súlyemelés által megkívánt fegyelem és elszántság, valamint a sikeres gyakorlatok adta magabiztosság végső soron jobb emberré tesz. Talán hiúbbá is, de 50 dolláros bőrövében az ember legalább egy dologban sikeresnek érezheti magát. Sok rab korábbi drogos, sokan szenvednek szegénységük, iskolázatlanságuk, sikertelenségük miatt alacsony önértékeléstől. A placcon jobb emberré válhatnak, kézzelfogható sikert érhetnek el egy helyen, ami azért van, hogy eltiporja és megalázza őket.

Advertisement

Két hónapja szabadultam. Sok rabtársamtól eltérően nem duzzadó mellizmokkal vetettem magam a szabadságba, sérüléseim és a testedzés elhagyása gondoskodtak erről. De tudtam, hogy meg tudom csinálni. Magabiztos voltam a tudattól, hogy egyszer láttam már magam fantasztikus izmokkal egy maszatos tükörben. Nekem így működött ez az egész, és ezért nézem azóta is sóvárogva a konditermekben izzadó és nyögő embereket.

Lehet, hogy gyengébb rabok lesznek a börtönökben, ha elviszik a súlyzókat, de gyengébb emberek is. A mi társadalmunkban a fehérgallérosokat leszámítva nem az erősekből lesznek a bűnözők, hanem a gyengékből. Ha kidobjuk a súlyzókat – és az egész kultúrát, minden hagyományával, szokásával, szókincsével és parádéjával (az éves súlyemelőversenyt mindenki nagyon várta) –, kidobjuk annak a lehetőségét is, hogy emberek ép testben ép lélekkel éljenek. A bent töltött éveim alapján mondhatom, hogy nem árt, ha erősebb emberek jönnek elő a rabság poklából – nemcsak karjaikban, hanem szívükben és fejükben is erősebbek.