Emlékeztek még TGM harcias kinyilatkoztatására arról, hogy a magyar írók szinte semmi jót nem írtak a rendszerváltás óta? Észrevettem, hogy erről azóta vita van a berkekben. Ezek után úgy éreztem, nekem is muszáj hozzátennem a magamét a témához. Mert viszonyom van.

Elöljáróban meg szeretném jegyezni, TGM aligha akarhatta földbe taposni a komplett szubkultúrát, inkább csak Spiró Györgyöt – és egy füst alatt a magukat a társadalom élő lelkiismeretének érző-tekintő írástudókat – akarta elhelyezni a paletta kellőképpen marginális szegletében, és eközben egy cseppet sem izgatták az érzékeny lelkű művészek. Nincs ok a szemére hányni, egy igazi marxista nem pislog, ha repked a forgács. Meg hát kapott ott más is, különösképp a szépre szomjazó tanárnők, ezért nekem eszembe sem jutott, hogy ebből akár egy ilyen mennyit ér a mai magyar irodalom típusú polémia is kibontakozhat.

De a minap tehát feltűnt, hogy mégis van ilyen, egy librariusos cikk jött szembe velem az interneten, és onnan egy lépésben eljutottam a Magyar Narancs körkérdéséig, amiben Réz Pál, az egykor volt Holmi egykori főszerkesztője is apropó lett, aztán később Péterfy Gergely író népszabadságos hozzászólása is felbukkant a horizontomon. Réz nem egészen azt mondta, amit TGM, ő valami olyasmit firtatott, hogy miért születik kevesebb erős cucc a szabad és demokratikus világban, mint annak idején a kádári posványdiktatúrában. Akik megszólalnak, többnyire azt állítják, hogy ez nem így van, legjobb esetben is érzéki csalódás csupán, és a magyar irodalom él meg virul. Péterfy kicsit másról beszél, szerinte muszáj az írónak akár hülyeségeket is mondania, különben leszoknak arról a kérdezők, hogy őt is kérdezzék.

Válaszaim nekem természetesen nincsenek – durva lenne, ha lennének, sem kritikus, sem esztéta, sem semmi hasonló nem vagyok –, ám egy-két felvetés és dilemma eszembe jutott, amiről talán egy ilyen fórumon is érdekes lehet beszélgetni. Ha úgy jön ki a lépés.

1.

Alapjában véve akkora célcsoportja lennék a kortárs magyar irodalomnak, mint a pinty. Önéletrajzi elemekben bővelkedve el kell árulnom, hogy tudok például olvasni. Ötéves korom óta. A tréfát félretéve, mióta az eszemet tudom, fogyasztom és fogyasztom a betűket. Negyven-egynéhány esztendő távolából az ember nem emlékszik mindenre hajszálpontosan, de úgy rémlik, első meghatározó élményem a Gőgös Gúnár Gedeon lehetett, vagy ha nem az, akkor Bodó Béla Brumi-sorozata. Ezeket azóta jó néhányszor újra elővettem. Az pláne tuti, hogy Balázs Béla Az igazi égszínkék c. csodálatos művét másodikos koromban kobozta el tőlem a tanító néni, muszáj volt olvasnom olvasásórán, mondom nagyképűen, mert unatkoztam, miközben a többiek a szótagolással bíbelődtek. Utóbb szerencsére visszakaptam a könyvet.

Advertisement

Kiskamasz koromban nemcsak a Rejtő Jenő-összes volt rám katartikus hatással – róla egy darabig azt hittem, csak fordította P. Howard munkásságát, de különösebben csalódottnak nem éreztem magamat, amikor kiderült, hogy ez csak egy álnév –, hanem mindenekelőtt és különösképpen Berkes Péter Utánam, srácok! c. ifjúsági regénye is. Ez lehetett az első olyan, amikor úgy éreztem, hogy nahát, a magyar irodalom konkrétan rólam is szól, hiába, hogy egy másik országban élek. Ez később még sokszor volt hangsúlyosan fontos.

Akkor is, amikor előbb majdnem, majd később szinte teljesen felnőttem. Sok-sok magyar író írt nekem és rólam könyveket, nagyon ismertek és kevésbé népszerűek egyaránt. Nekem írta például Ottlik Géza az Iskola a határont éppúgy, mint Sükösd Mihály A törvénytevőt, de meg kell itt említeni Lengyel Pétert és a Mellékszereplőket, Szász Imrét és a Megyek ha elbocsátaszt, Békés Pált és a Szerelmem, útközbent, sőt akár Szőnyi György Endrét és a Lengyel történetet, valamint Kolozsvári Papp László és Czakó Gábor munkásságának nem kis részét is. Kicsit később jöttek egyre-másra Sánta Ferencék, Fejes Endréék, Kardos G. Györgyék, valamint Gion Nándor, Grendel Lajos, Bodor Ádám. Talán jobb, ha abba is hagyom a névsorolvasást, így is, úgy is kihagyok néhány szerzőt, akit nem kéne kihagynom, megbocsátják.

A lényeg, hogy mint mondtam, a kortárs magyar irodalom – főként a próza, bár olykor verseket is olvastam – nagyon-nagyon-nagyon komolyan hatott rám. Ne higgyetek azoknak, akik szerint a könyv, a zene és a film egyáltalán nem számít abban, hogy az életetek pont olyan lesz, amilyen lesz. Ezeknek mindnek igenis őrületesen hatalmas szerepük van ebben.

Advertisement

2.

Amit eddig írtam és akiket eddig említettem, azok jórészt kárpátaljai időmhöz kapcsolódnak. Amikor áttelepültem Magyarországra, sok minden megváltozott. Előtte azt gondoltam, ha Budapesten fogok élni, egyik pillanatról a másikra kinyílik előttem a kulturális bőség kosara. Rengeteg filmet fogok nézni a mozikban, kötegekben viszem haza a lemezeket, és csak olvasok, olvasok és olvasok. Ez eleinte kis híján így is volt. A lemezek kimentek ugyan a divatból – cédélejátszóra meg nem volt pénzem –, de az megesett, hogy havonta tízszer-tizenötször is beültem az Örökmozgóba és a Művészbe (többször nem, egyikünknek vigyáznia kellett a gyerekre), és sorra vásároltam a havilapokat (irodalmiakat és részben irodalmiakat), 2000-t, Holmit, Kortárst, Mozgó Világot, és vidékieket is, a Tiszatájtól a Jelenkoron át a Forrásig.

Arról a Cinken is írtam már, hogy 1991-ben korrektornak álltam – Kurír, Magyar Narancs, Kurír –, és annak, hogy öt éven át ez volt a munkám, és addig nem lett belőlem újságíró, nemcsak az volt az oka, hogy az ingyenes/olcsó gyakornokságot anyagi nehézségek miatt nem vállalhattam, és nem is csak az, hogy gyáva voltam magam kipróbálni a nehezebbnek tűnő pályán, amikor megtehettem volna, hanem az is, hogy tudtam: ha beleállok a napilapozásba, elfelejthetem szépirodalmi ábrándjaimat. Nem lesz rájuk többé sem idő, sem energia.

Advertisement

Igen, ideje bevallani: voltak ilyenjeim. Már 1991 előtt írtam egy-két novellát, meg is próbálkoztam velük egy ottani pályázaton, amit aztán a legjobb barátom megnyert, én meg helyezetlen maradtam. Joggal: nem voltak jók ezek. Ideát kísérletezgettem megint – a korrektorkodás és a néhány itt-ott elhelyezett újságcikk mellett volt rá idő és erő –, egész addig, míg gyümölcsöt nem hozott az igyekezet: a 90-es évek közepén két ilyen dolgomat is lehozta az Élet és Irodalom. A harmadikat a Holminak küldtem el, Domokos Mátyás válaszolt, kedvesen: olyasmit írt, hogy jól teremtek hangulatot, de nem igazán áll össze a mű, úgyhogy ezt most nem; de a következőt is adjam oda, hátha az jobb lesz épp annyival.

Következő nem lett. Nem a holmis elutasítás miatt, hanem azért, mert mégis újságírónak álltam 1996 nyarán. Jött a második gyerek, kellett a pénz, adódott a lehetőség, és különben is, betöltöttem a harmincat, ideje volt eldöntenem, mi leszek, ha nagy leszek. Egyik oldalon az lett, amire számítottam: soha többé nem volt időm és energiám novellázással bíbelődni. Mert a másik oldalon nem az lett, amire számítottam: noha néhány hétig még úgy éreztem, ez az újságíróskodás egyáltalán nem nekem való, és nem sokon múlott, hogy megfutamodjak, később mégis belejöttem valamennyire. Megszerettem, az az igazság.

3.

Írtam a cikkeket, egyiket a másik után, napjában többet is, és nemcsak azt kellett észrevennem apránként, hogy kevesebbet járok moziba, de azt is, hogy kevesebbet olvasok. Könyvek továbbra is voltak az ágyam mellett – ez egy könyvtáros feleség mellett magától értetődő –, forgattam őket hol több, hol kevesebb szorgalommal, a havilapos fonalat azonban elejtettem, és mire egyáltalán észrevettem, hogy ez történt, valahogy már nem is volt kedvem felvenni többé.

Advertisement

Amikor az internet korszaka is beköszöntött a maga teljességében – a 90-es évek második felében még csak motoszkált a közelemben, de a végére úgy belerobbant az életembe, hogy szinte füstölt –, onnantól kezdve nem volt többé visszaút. Minden megváltozott.

Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani itt, mert nem szeretnék olyat állítani, hogy a mai magyar irodalomtól való eltávolodásom csak a mai magyar irodalmon múlott, és rajtam egyáltalán nem. Vagyis olyat sem szeretnék állítani, hogy azért nem írnak konkrétan nekem és rólam regényeket a mai magyar írók, mert mással vannak elfoglalva, és nem azzal, ami engem érdekel. Nem-nem: ebben a távolodásban az én életem dramaturgiája is benne volt.

4.

Ezzel együtt a felelősség egy részét mégis áthárítanám a mai magyar írókra. Annál inkább, mert van még egy különös körülmény. Nemcsak az van, hogy ők nem igazán hajlandók nekem regényeket írni, vagy csak kevesen, hanem arról is, hogy a magyar popzenészek nem írnak nekem dalokat – korábban ez is másként volt, de az Európa Kiadóval kb. vége lett –, és a magyar filmesek sem rendeznek nekem filmeket. Ez elég fura így együtt, nemde?

Advertisement

Nem lepődnék meg, ha azt mondanátok, jó-jó, de egyszerűen megöregedtél, pajtás, és a dalok, a filmek meg a könyvek sokkal erősebben képesek hatni a fiatalokra, mint a magadfajta középkorú alakokra, mit akarsz hát? Ezt így egészében nyilván nem ignorálhatom, képmutatás lenne. Viszont akkor mivel magyarázható mégis, hogy az elmúlt huszonöt évben korántsem maradtam új kedvencek nélkül – csakhogy ezek nem magyarok voltak?

Hagyom a filmet és a zenét, leszűkítem megint az irodalomra, az egyszerűbbség végett. Az úgy megy, hogy ha kezembe kerül egy könyv valakitől, és bejön, utána mindent el akarok olvasni tőle. A következőket tudom felhozni röviden a rendszer- és az országváltás utáni időkből: Paul Auster (csak az utóbbi években kopott meg kicsit a viszonyunk), Nick Hornby (mindig jól szórakozom bármijén), Henning Mankell (a legjobb skandináv krimiket ő írja, majdnem olyan jó, mint Raymond Chandler, egészen olyan jó nem lehet, az képtelenség lenne), Erlend Loe (senki sem ír nála klasszabbul manapság), Niccolo Ammaniti (súlya van).

Az oroszok és az ukránok külön fejezet, a pofátlan Viktor Pelevintől a legszeretetreméltóbb Venyegyikt Jerofejeven, a vicces Wladimir Kamineren, az alapos Jurij Poljakovon át a szertelen Szerhij Zsadanig és még tovább. Azért külön fejezet, mert azt kellett észrevennem, hogy fejük tetejére fordultak egynémely dolgok. Miközben ott éltem, a magyar írók írtak nekem könyveket. Most, hogy itt élek, most meg az ottaniak. Különös, igaz? Nosztalgia lenne? Szerintem nem, hiszen nem a múltról olvasom őket, hanem arról, ami van. Egyszer lett erre egy elméletem, régebben valamelyik posztomban már felskicceltem futólag. Így hangzik: azért érdekelnek ezek annyira engem, mert a másik életemről szólnak. Arról, ami akkor lehetett volna, ha ott maradok, és nem ez lenne az életem, ami lett, hanem valami más.

Advertisement

5.

Oké, de miért nem írnak a magyar írók az én életemről? Arról, ami lett? Miért olyasmiről írnak, és úgy, hogy az nem igazán tud elragadni engem. Csak mert ilyen hazátlan vagyok?

(A ti életetekről írnak? – vetem közbe ezen a ponton.)

Hát nem tudom. Végül is aligha totál véletlen, hogy a 90-es évek legelejétől Gion Nándor (Vajdaság), Grendel Lajos (Felvidék) és Bodor Ádám (Erdély) voltak a favorit magyar íróim (plusz Kertész Imre a Sorstalansággal, Az angol lobogóval és a Gályanaplóval, muszáj megjegyeznem: jóval a Nobel-díj előtt), akkor is, ha ott maradtak, akkor is, ha eljöttek, akkor is, ha azt nem nagyon írták meg, hogy eljönni és máshol élni végső soron milyen. Nyilván nem a szubszubszub iránti érzékenység hiányát kérem számon, annyira lüke nem vagyok.

Advertisement

Benne lehet ebben valami más is, mindazokon túl, amiket elmondtam. Az, hogy nem úgy írnak, ahogyan szeretném. Volt a magyar irodalomnak az a nagy játéka a hetvenes évektől, hogy csináljunk a szöveggel bármit, gyűrögessük, formálgassuk, alakítgassuk, mert a magyar nyelv szép és hajlékony, sok mindent kibír, ráadásul úgy, hogy az szórakoztató is lesz. Ez eleinte tetszett nekem, később azonban meguntam valahogy. Csak rövid ideig tudja fenntartani az érdeklődésemet. Egy publiban, tárcában, krokiban simán, egy regényben sohasem. Mikor nemrég arról írtam, milyen fontos nekem egy újságcikk esetében a szöveg minősége, színessége, hogy hogy szeretem, ha játszanak az emberek a szavakkal és a mondatokkal, akkor azt is szóba hoztam szőrmentén, hogy az irodalomban viszont nem kedvelem ezt.

Az irodalomban azt szeretem, ha szép és finom a szöveg, de gördül és behúz, visz magával. Arra nincs nekem időm és erőm, hogy könyvolvasás közben rejtvényt fejtsek. Nem tudok koncentrálni úgy, kiszipolyoz az élet és az internet, erős történeteket akarok, amik nem hagynak elpilledni, és amik nemcsak intellektuálisan, de érzelmileg is hatnak rám.

A virágos katona az abszolút etalon ebből a szempontból. A tökély maga.

6.

A rendszerváltás előtt az irodalom nem csupán irodalom volt, még sok minden más is egy füst alatt. Csomó mindent el kellett mondania, amit máshogyan nem igazán lehetett elmondani. Ami nem volt benne az újságokban és a híradókban, ott csak a hazudozás ment. Innen jött az a státus – vagy póz, ha cinikusak akarnánk lenni véletlenül –, hogy a magyar író a társadalom élő lelkiismerete, az elkent igazságok felkent papja és hasonló hülyeségek.

Advertisement

Ezek akkor nem is voltak hülyeségek. Viszont aztán bekövetkezett a demokrácia – a magyar írók egy része felkent pap lévén úgy érezhette, nekik is volt annyi közük ehhez, mint TGM-nek –, és onnantól azt a csomó mindent, amit korábban az író mondott el büszkén, elmondhatták már mások is, más fórumokon. A politikában, az újságokban, mindenütt. A magyar író pedig vagy kénytelen volt politikusnak állni – ha lelkiismeret akart maradni –, vagy hoppon maradt.

Ha író akart lenni inkább, az is egy legitim választás volt, csak hamarosan meg kellett barátkozni a gondolattal, hogy a könyvek – mármint azok a könyvek, amelyek a valóságos irodalom hatálya alá esnek – immár nem száz-, hanem csak pár ezer példányban kelnek el, és ebből a melóból csak akkor lehet megélni, ha eleve iszonyatosan híres voltál az elejétől kezdve, vagy ha sikerül robbantanod nulláról, és lefordítják a remekműveidet minimum húsz nyelvre. Ám ilyen csak elég ritkán történhet egy magyar íróval.

7.

Még egy apróság van, amit csak így óvatosan vetnék fel. Az internet nemcsak az olvasókat viszi el, az írókat is. Belegondoltatok már abba valaha, hogy mit csinálna most a tehetségével Karinthy Frigyes vagy Petőfi Sándor? Lenne türelmük a versesköteteket választani?

Advertisement

8.

Talán össze is szedtem – nem túl hosszan? –, hogy miért van igaza TGM-nek, illetve hogy miért nincs neki mégsem. Szerintem nemcsak én vagyok a hibás abban, hogy kevesebb szuperjó kortárs magyar irodalommal találkozom. Kevesebb is van belőle, nem kevéssel.

Kevesebbet olvasok, mert kevesebbet írnak. Kevesebbet írnak, mert kevesebbet olvasok.

Advertisement

De annál így is bizonyára sokkal többet – több jót – írnak, mint amennyi hozzám eljut. Amikor az austeres, loe-s, zsadanos felsorolást csináltam, kihagytam Dragomán Györgyöt. Ő az utolsó találatom pillanatnyilag, A fehér királlyal kezdődött, most télen odacsapott A máglya – nekem írta ezeket, kifejezetten, és eléggé rólam is, mint mondjuk Zsadan a Depeche Mode-ot, és ez idő szerint az újrakiadott első könyvével szemezek. Ha azt is magamévá teszem, mind a három regénye az enyém lesz. Ahogy írtam fentebb, a kedvenc író onnan ismerszik meg, hogy mindenét el akarod olvasni, és el is olvasod. Szóval, van ilyen továbbra is.

Az élet és a mai magyar irodalom megy tovább, fix, hogy jönnek még mások is. Talán csak annyi az egész, hogy az irodalom csak irodalom, nem pedig minden. Hiszen annyi minden van.

9.

Olvassatok mindennap!

[kép: Ferenczy Károly: Napos délelőtt]