Bár már egy hónapja benne vagyunk az őszben, csak elkészült ezt a koncertajánló. És milyen szomorú lenne, ha valaki miattam maradt volna le arról, hogy Ariel Pink- vagy Marina and the Diamonds-koncert lesz Budapesten?!
A város közepén van, gyakran mégsem lehet meglátogatni. Egyszerre van szem előtt és eldugva.
Háromból kettő, itt tartok. Borisz Grebenscsikov után Jurij Sevcsukot is láttam. A harmadik Vjacseszlav Butuszov lenne, a negyedik és az ötödik – Viktor Coj és Jegor Letov – már nem fog nekem koncertezni. Ilyenek ezek, vagy életükben, vagy holtukban lesznek legendák.
Ráadásul két olyan zenekarét, amelyeket ugyanabban a posztban dicsértem meg nemrég.
Az jutott eszembe este az Akváriumban, hogy kezdem magamat olyannak látni az ilyenfajta koncerteken, mint Bruno Ganz a Berlin fölött az ég Nick Cave-es jelenetében. Mondjuk sose voltam mozgékonyabb, 14 évesen sem, de lehet, hogy ideje mégis beszereznem egy kalapot?
Elég jól táncolt, de volt benne valami merevség, talán a hosszas sírban fekvéstől.
Tíz év után megint nálunk koncertezik Neil Tennant és Chris Lowe. Július 7., Budapest Park, 7500 forintnál indulnak a jegyek.
Voltam már csomó külföldi fesztiválon és klubkoncerten egyaránt. Ezek viszont általában globálisan ismert zenekarok koncertjei voltak. Egyszerűen olyan dolgok, amikért elutazik az ember, ha van lehetősége.
Ennek a posztnak jó előre kitaláltam a címét, mert tényleg nem tudtam magam sem, hogy mit akarok. Viszont tájékozódásba kezdtem írás előtt, és ez el is döntötte, hogy megyek.
Nem, ez nem olyan poszt, hogy kiderül a harmadik mondatból az, hogy Steven Seagalnak hívnak egy egyébként kevésbé ismert kanadai tubást, hanem tényleg, a cséphadaró, végtagtörő biztonsági szakember állítólag Budapesten fog fellépni a nyáron.
Fura, de Hugh Laurie a Sportarénában lép fel, pedig olyan bluest játszik, amit kisebb helyeken tudnék elképzelni.
El akarok menni egy Hangmás-koncertre? Nem annyira. El akarok menni egy Hangmás-koncertre, ha azt egy működő sztriptízbárban tartják? NANÁ!
Kérdezte Pálinkás szerkesztő még origós koromban. Amikor épp Wooden Shjipst hallgattam. Amely szombaton koncertet ad az A38-on.
Az 57 éves Walter "Wattie" Buchan egy lisszaboni koncerten egyszercsak összeesett. Azonnal kórházba vitték.
Elkísértem a Hó Márton és a Jégkorszakot és Szabó Benedeket egy vidéki koncertre. Kábszi, grupik, féktelen orgiák nem voltak. Munkásszálló, házi halászlé és emlékezés Tarr Bélára igen. Turnénapló.
Amerika igazi arca a közszolgálati Cinken. Gyanútlanul elment egy death metal buliba. Előbb még a kisjézusozás ment polgári módon, aztán jöttek a vérhányósok.
Két kurta mondat erejéig Magyarország is szerepel az énekes nemrég megjelent önéletrajzában.
Nekiálltam írni a programajánlót, aztán remegve vettem észre, hogy ma délután/este sokkal több dolog történik, mint szombaton. Koncertek, bulik, fesztiválok, mindenféle izék.
Engem a hideg kiráz a lelkesítő vállalati beszédektől. Míg más embert nekibuzdul és úgy érzi otthagyná családját, hogy fegyverrel kövesse a vezetőt a dzsungelharcba, én ilyenkor mindig úgy érzem, eljött a felmondás pillanata.
A programajánló feltámad hamvaiból. Koncertek, bulik, mindenféle izék.