Ha valaki, aki nem járatos a témában, meghallja a fantasy szót, A gyűrűk ura-, a Trónok harca- vagy a Harry Potter-könyvek jutnak az egészbe. Sőt lehet, hogy azokból is a filmes változatok. Pedig több van a műfajban, megpróbálom összeszedni a legérdekesebbeket.

A fent emlegetett három címmel sincs semmi baj, jó könyvek, bár a Trónok harcát szerintem borzasztóan túlértékelik. Nekem a legutóbbi, ötödik kötetet kínszenvedés volt végigolvasni, pedig épp Londonban voltam, amikor megjelent angolul, meg is vettem egy helyi könyvesboltban – ez 2011-ben történt –, de a prológussal máig adós vagyok. Ugyanígy nem láttam a kötetek alapján készült sorozatból sem a legutóbbi, sem az első évad utolsó epizódját.

Mi a bajom vele? A fantasyre jellemző az a narratív megoldás, hogy egyszerre sok szereplőt követünk, és a különböző fejezetek ezek között ugrálnak – jó esetben láthatóan egymáshoz kapcsolódnak és végül összeérnek a szálak. Ez kevésbé volt zavaró A gyűrűk uránál, ahol a szövetség felbomlása után Frodóék és a többiek szála kvázi külön könyvként működik, én meg nyugodtan dönthetek úgy az újraolvasás során – szentségtörés ide vagy oda –, hogy Frodóékat úgy ahogy van, átugrom, mert nem érdekelnek (bárcsak a filmben is ilyen könnyen menne).

A Trónok harca a másik végletet képviseli. Nem elég, hogy a különböző POV – point of view, azaz narrátor- – karakterek gyakran a világ különböző pontjain tevékenykednek, George R. R. Martin általában úgy építi fel a cselekményt, hogy van egy szereplő, van valami unalmas politikai izélés, jön valalmi a huszadrangú unokatestvér, aztán elmegy, aztán készülünk valami izgalomra, hopp, ugrás egy másik karakterre, hasonló recept, aztán amikor visszatérünk az előzőre, már rég túlvagyunk azon az izgalmas dolgon, és valami unalmas visszatekintés formájában tudhatjuk meg, mi történt. Ha nem felejtettük el, hogy hol is tartunk.

A folyamatos ugrálás eredményeképpen az ember nem tudja magát olyan jól beleélni az adott sztoribaa. Szétesik a figyelem, megtörik a cselekmény és a dramaturgiai ív. Illetve sok cselekmény és dramaturgiai ív van, amik folyamatosan megtörik egymást. Arról nem beszélve, hogy Martin karaktereinek felét kifejezetten utálom, de legalábbis unom – Önsajnáló Davos, Crazy Cersei, az Összes Kurva Viking, a Kövér Srác, satöbbi. Ráadásul a Trónok harca híres arról, hogy mindenki meghal benne, úgyhogy az ötödik kötetben főleg olyan figurák szerepeltek, akikről addig nem is hallottam, és a legkevésbé sem érdekelt a sorsuk.

Advertisement


De nem a Trónok harcát akarom most szapulni, ez az egész kitekintés csak ahhoz kellett, hogy kiemelhessem A királygyilkos krónikák –kevésbé ponyvafantasys címén A szél neve – egyik legnagyobb előnyét. A történet főszereplője Kvothe, a vándorszínészből lett hős, aki a könyv kezdetén szerény és megtört kocsmárosként tengeti a napjait valami isten háta mögötti faluban. Itt meséli el élete történetét, azt, hogy hogyan lett vándorszínészből háborúkat kirobbantó legendás hős, aki mára önkéntes száműzetésbe vonult.

Ezzel a kis visszatekintős megoldással nagyjából ki is merülnek a narrációs ugrások. A cselekmény döntő része a múltban játszódik, a jelen és a kocsma – ami egyébként a leghangulatosabb rész a könyvben, ha nem is a legizgalmasabb – amolyan keretként szolgál csak. Mivel Kvtohe mesél, ezért végig az ő történetét hallhatjuk, csak ő van főszerepben. Ráadásul az egyes szám első személynek hála nem valami mindentudó narrátor révén, hanem a főhős megjegyzéseivel ismerjük meg a sztorit, ami szintén segíti az azonosulást.

Advertisement

Egy ugrások nélküli történet pedig iszonyú frissítő és olvasmányos a sok sokszereplős sztori után, ráadásul Kvothe – és Patrick Rothfuss író – tényleg remek mesélő, sőt a magyar fordítás, Bihari György mukája is elismerése méltóra sikeredett. Amikor először olvastam A szél nevét és a második részt, A bölcs ember félelmét, alig bírtam letenni, emlékszem, kikísértem valakit a Nyugati pályaudvarhoz, aztán beültem a Westendbe olvasni, mert nem bírtam kivárni azt a háromnegyed órát, amíg hazaérek.

A legtöbb fantasy arról szól, hogy van egy történet, ami így vagy úgy csatlakozhat a világ mitológiájához, és mi megismerjük ezt a sztorit. A szél nevében nem ilyen egyértelmű a dolog. Nagyon sok mese van – köztük Kvothe élettörténete –, és ezek a különböző tálalások, szájhagyomány útján való terjedés és az ezekkel járó torzulások után válnak legendává – mi is szubjektív beszámolót hallunk, csak épp a főszereplőtől. Hogy a történetben szereplő rengeteg, látszólag összefüggés nélküli, néha csak megemlített mese hogyan áll mégis össze, milyen események szolgáltak ezekhez valós alapul, és hogyan adnak választ bizonyos központi kérdésekre – Kvothe társulatát ugyanis egy régi legenda szereplői mészárolják le –, ez A szél nevének az igazi szépsége.

Persze jó főhős nélkül jó történet sincs, Kvothe pedig épp eléggé arrogáns, tehetséges, okos és vicces, hogy szerethető karakter legyen, aki ha az arcából túl sokat nem is veszít, de érezhetően fejlődik egy pozitív irányba, és lassacskán felnő. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hogy lesz ebből az egyre hatalmasabb és ismertebb hősből az a megkeseredett kocsmáros, aki a történetet meséli – a sztori ugyanis még nincs befejezve, a harmadik, lezáró kötetet még nem adták ki, noha úgy tudni, minden le van zárva, csak a szerkesztési munka húzódik évek óta.

Advertisement

A további bemutatkozást viszont inkább meghagyom a főhősnek:

A nevem Kvothe, úgy ejtik, mint a kvótát. A nevek fontosak, sokat elmondanak egy személyről. Nekem több nevem volt, mint amennyire jussa van az embernek.

Az ademek Maedre néven ismernek. Az pedig ejtéstől függően jelentheti azt, hogy láng, mennydörgés, vagy törött fa.

A Láng nyilvánvaló, ha rám nézel. Tűzvörös a hajam. Ha néhány évszázaddal korábban születek, valószínűleg megégetnek, mint egy démont. Rövidre vágom, de így is kezelhetetlen. Ha nem nyúlok hozzá, égnek áll, és olyan leszek, mint akit meggyújtottak. A Mennydörgés nevet erős baritonomnak és a koránkezdett, rengeteg színpadi gyakorlásnak tulajdonítom.

A Törött Fát sose tartottam fontosnak. Bár ma már prófétai zöngét vélek hallani benne.

Az első tanítóm E’lirnek hívott, részben azért, mert okos voltam, és ezt tudtam is.

Az első igazi szeretőm Dulatornak hívott, mert tetszett neki ennek a névnek a csengése. Neveztek még Shadicarnak, Villámharcosnak, és Hathúrúnak. Hívtak Vértelen Kvothénak, Arkanista Kvothénak és Királygyilkos Kvothénak. Mindezeket a neveket kiérdemeltem. Megszereztem őket, megfizettem értük.

De Kvothénak születtem. Az apám egyszer azt mondta, hogy azt jelenti: tudni.

Természetesen sok másnak is neveztek. A legtöbb név meglehetősen mosdatlan jelentésű, bár nagyon kevés van, amelyet ne érdemelnék meg.

Hercegnőket loptam vissza sírdombokban alvó királyok mellől. Felégettem Trebon városát. Feluriannal háltam, majd ép bőrrel és elmével távoztam. Fiatalabban csaptak ki az Egyetemről, mint amennyi idős korában a többséget odaengedik. Olyan utakon jártam a holdfényben, amelyekről mások nappal is félnek szólni. Istenekkel beszéltem, asszonyokat szerettem, olyan dalokat írtam, amelyek hallatán a kobzosok elsírták magukat.

Hallhattál rólam.

Magába a cselekménybe a fentieken túl nem mennék bele, én épp eléggé érezem másnak az eddigi sablonokhoz képest – van a Sötét Úr, akit a parasztgyerek lemészárol – ahhoz, hogy szórakoztasson, habár a lényeget valószínűleg majd ennyiben is össze lehet foglalni, ha az ember nagyon akarja.

Advertisement

A könyvben viszont bőven van olyan üresjárat, ahol nem konkrétan, illetve észrevehetően haladunk előre a központi cselekményben. Én pedig személy szerint a Harry Potterben is azokat a részeket élveztem a legjobban, amikor nem történt úgymond semmi, csak a hétköznapok nyugalma, meg az unalmas iskola volt. Ilyen, nem különleges helyzetben sokkal jobban kidomborodik a karakterek jelleme és a világ természete, mint egy extrém szituációban, ahol a világ maga és a reakciók is extrémek.