Sanyarú sorsú elmebetegek és elgáncsolt képek a World Press Photón

Mielőtt bármi mást leírnék, le kell szögeznem, hogy a díjnyertes fotók kilencven százaléka zseniális, a maradék „csak" profi és egészen kiváló, talán egy-két képet éreztem a kelleténél kicsit középszerűbbnek, de azok jelenléte is indokolható egy sorozatban elfoglalt helyükkel.

A probléma magával a kiállítással van, ami egészen egyszerűen méltánytalanul elgáncsolja ezeket a jobb sorsra érdemes képeket. Először is, mert hihetetlenül túlzsúfolt, minden értelemben. Jóval nagyobb térre lenne szükség, mint a Néprajzi Múzeum előcsarnoka, ha azt szeretnénk, hogy a látogatók ne egymás elől takarják a képeket. Volt, ahol szabályos sorok alakultak ki. Ez még hagyján, de a fotók nagy részét is érthetetlenül kis méretben állították ki, akár hat képet is összezsúfolva egyetlen kiállítótáblára, miközben szerintem mindegyik megérdemelt volna egy egészet, vagy ha sorozatról van szó, legalább egy felet. Emellett nem tudom, mi volt a gond, talán kezdett kifogyni a nyomtatópatron, vagy csak kevés volt a fény, de kiábrándítóan fakó színekkel találkoztunk. Ezek miatt a legjelentősebb fotó is varázsát veszti, egy kis, 13"-os képernyőn jobban le tudnak nyűgözni, mint szemtől szemben látva.

Advertisement

Fotók: Brent Stirton/AP

A képeknél már csak a feliratok voltak apróbbak, én tényleg nem vagyok vaksi, de ezekhez teljesen közel kellett menni, akkor meg legalább két fotót eltakartam a mögöttem állók elől. Arról nem is beszélve, hogy ami oda volt írva, abban sem volt sok köszönet. Az egyik kedvencem a sorozat, ahol a pszichés betegeket rendkívüli szociális érzékenységről tanúbizonyságot téve egyszerűen csak „sanyarú sorsú elmebetegekként" emlegette a fordító.

Még mindig folytatva a panaszáradatot, a legtöbbet a „Honnan induljunk?" kérdést hallottam, és bevallom, én is csak kifelé menet ébredtem rá, melyik is a kiállítás fő képe, az év sajtófotója. Egyszóval kaotikus volt. Nem érvényesült semmilyen koncepció, a zsúfoltság miatt összefolytak a kategóriák és a díjazottak, a több képből álló történetek nem tudtak egységként működni, ugyanezen okból elgondolkodni egy kép előtt lehetetlen küldetésnek tűnt.

Mindent összevetve az volt az érzésem, hogy itt valaki nagyon spórolni akart a hellyel, a fénnyel, a nyomtatófestékkel – pedig valószínűleg ez a szempont fel sem merült. Azt már csak remélni merem, hogy a low-budget feeling nem azon a felfogáson alapult, hogy tök mindegy, milyen, úgyis rengetegen megnézik, mindenképp lesz haszon télire.

Advertisement

Nagy a kísértés, hogy arrogáns kritikusként dilettánsnak minősítsek mindenkit, akinek ehhez köze van, pedig ennek ellenkezőjét bizonyítja a World Press Photo kísérőkiállítása a Néprajzi Múzeum emeletén. Peter Turnley „Francia csók – szerelmeslevél Párizshoz" c. tárlata olyan, amilyennek egy fotókiállításnak lennie kell. A képek megkapják az őket megillető teret, nincs zsúfoltság, jó a megvilágítás, a hangulatért a háttérben szóló francia sanzon felel. Így érvényesülhet a fekete-fehér fotók minden finomsága, képesek megszólítani a látogatót.

Advertisement

Jövőre ilyet kérünk odalent is – nem csak egy presztízskiállítást!

___

A kiállítás október 26-ig hétfő kivételével minden nap látogatható. A jegyek 2100 (felnőtt), illetve 1000 forintba (diák és nyugdíjas) kerülnek.

Share This Story

Get our newsletter