Richard Dawkins előadást tartott Cannes-ban a mémekről, aztán egyszer csak eliszkolt a színpadról, mögötte pszichotropikus illusztrációk jelentek meg, majd pár perc múlva visszatért egy elektromos oboával.

A világ leghíresebb ateistája Cannes-ban, a Saatchi & Saatchi New Directors Showcase nevű rendezvényén tartott egy rövid előadást a mémekről. Eddig annyira izgalmas mint az angol szintaktika előadásaim az egyetemen. De Dawkins öt perc után felkapja a pódiumát, eltávozik a színpadról és elkezdődik egy puttyogatós remix a beszédéből, miközben a kivetítőkön olyan pixelart-előadás kezdődik, amikért a menő dizájner Tumblrek odaadnának legalább 3000 követőt. És én is rögtön megtanultam volna gráfokat rajzolni bonyolult angol mondatokból, ha a tanár a szemináriumok végén egy elektromos oboával szólózott volna!

És ha engem kérdeztek, ez irtó szórakoztató. Mert vicces. Nem úgy vicces, mint a csulázós videó, vagy az indiai filmrészlet, hanem úgy, mint egy fura kísérlet arra a lehetetlen dologra, hogy Dawkins mémet gyártson saját magából. Ez teljesen lehetetlen, direkt mémet készíteni csak nagyjából csak egy alkalommal sikerült az internet történetben, az pedig a lemezkiadók és mammutvállalatok által útjára bocsájtott Harlem Shake volt, amit meg a kezdetektől fogva mindenki szívéből gyűlölt. A mém olyan, mint a camp vagy a KDNP-s közlemények készítése, a szándékos imitálása csak kellemetlen dolgokat eredményezhet.

Dawkins szerint a mém a legkisebb kultúrális elem, ami másolható és továbbörökíthető. Ezért annyira zseniális a második része az előadásnak, mert pont, hogy nem mémekből áll, nem könnyen imitálható dolgokból, csak egy olyan katyvaszból, amit sokan "internetes mémkultúrának" szoktak nevezni, pedig gyakorlatilag háttéremberek nagyon gondosan kidolgozott arculatai. Legjobb példa: 2012-ben Rihanna a Saturday Night Live című tévéműsorban egy az egyben lelopta a viccből kitalált "seapunk" stílus vizuális elemeit, amitől az előadás háttere úgy nézett ki, mint egy vállalati oktatófilm és egy kilencvenes évekbeli képernyővédő találkozása. Dawkins szerintem pont ebből csinált viccet, azaz abból, hogy az emberek képesek a legfurább internetes kultúra részeire is rásütni a mém szót és sokkal nagyobb feneket kerítenek annak, ha valamit GIF-ekkel és döngölő zenével mutatnak be, mint ha valamit szavakkal elmagyaráznak percekig. Hogy igazoljam az elméletét, ez a poszt sem készült volna el, ha nem jelenik meg a kivetítőn egy bagoly, ami lézerszemeivel kettémetszi az előadó koponyáját.

Ha már szóba került az elején az egyetemi oktatás. Én nem akkor találkoztam először a mém kifejezéssel, amikor először utánanéztem az önfeledten zongorázó cicának, hanem amikor a filmszakon remake-órára jártam. A filmes feldolgozásokat nyilván egy csomó érdekes szempont alapján lehet vizsgálni, Varró Attila viszont Dawkins Az önző gén című könyvét választotta ki. Azt próbáltuk megnézni, hogy mik lehetnek a filmművészetben azok az elemek, amik öröklődhettek más filmekbe. Az óra anyaga szerint ezek a mémek háromféleképpen fejlődhettek tovább: fokozás, vándorlás és reflekszió. Tehát egy mém egy bizonyos filmben egy másikban visszajöhet sokkal durvábban, a világ egy másik pontján, vagy csak azért, hogy visszautaljon az eredeti mémre. Mivel mindenkinek össze kellett szedni három példát az órán, én az Evil Dead első részéből vittem azt a részt, amikor a kamera suhan át az erdőn és bemegy a házba. Ilyen előtte nem volt. Vittem még a film második részéből azt a jelenetet, amikor a kamera legalább háromszor olyan hosszú ideig suhan, vittem részt egy kínai horrorfilmből, amiben a kamera belemegy valakinek a száján keresztül a szívéig és bemutattam a Kabinlázból azt, amikor csak a vicc kedvéért imitálják ugyanezt a kameramozgást.

Advertisement

Már mindenki unatkozik, ugye?

Itt a rész az Evil Dead 2-ből:

Azért volt csak ez a bekezdés a filmes mémekről, mert Richard Dawkins pont azt mutatja meg, hogy mennyire hülyeség szándékosan mémet gyártani, direkt olyan dolgot létrehozni, amit pontosan a masszív, alaktalanul hömpölygő képzeletbeli piacra szabtak. Ezek a dolgok organikusan fejlődnek. Sam Raimi nem azért szögelte a kameráját két deszkára az első Evil Deadben, mert meg akarta mutatni a jövőt, hanem mert nem volt pénze.

Advertisement

Ha valaki megnézi Dawkins előadását, akkor lehet, hogy csinál animgifet abból, hogy az előadó valami tök fura hangszeren játszik, de kétlem, hogy bárki elkezdené ezt a saját előadásainak végén előadni. Senki sem merné imitálni Dawkinst, ahogy senki sem tudott 1976 óta jobb szót kitalálni arra, hogy mém.

Ennek az egésznek egyébként semmi köze nincs ahhoz, hogy Richard Dawkins előadása baromi jól nézett ki és a végén jót nevettem.

via Gawker