Beszélni is rossz erről, de ma van a nyár utolsó napja, holnap már szeptember. Gyerekkoromban annyit hallottam ilyenkor Petőfitől az "Itt van az ősz, itt van újra…" sort, hogy azóta akaratlanul az őszi verseken kezdek agyalni, már augusztus végén is.

Bár rengeteg alkotás szól a többi évszakról, az őszi költemények valahogy mindig jobban megragadtak bennem. Az egyre hidegebb hónapok, az egyre sötétebb idő szerintem inkább illik a költészethez. Számomra az igazán jó vers és a vidámság összeférhetetlen egymással. A legnagyobb művek valahogy mindig a rossz, szomorú dolgokból, dolgokról szólnak. De lehet, hogy ez csak az én hülyeségem.

Viszont az egyik kedvenc őszi versem egy másik Petőfi, a Szeptember végén, ennek is főleg az első két sora. Lehet sablonos választás, viszont ennél finomabban – csak azzal a két fenyegető "méggel" –, szerintem egyik költemény sem szól szebben az elmúlásról kérlelhetetlenségéről.

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

De látod amottan a téli világot?

Már hó takará el a bérci tetőt.

Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

S még benne virít az egész kikelet,

De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

A tél dere már megüté fejemet.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

Hogy elhagyod érte az én nevemet?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

Én feljövök érte a síri világból

Az éj közepén, s oda leviszem azt,

Letörleni véle könyűimet érted,

Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

S e szív sebeit bekötözni, ki téged

Még akkor is, ott is, örökre szeret!

Nektek melyik a kedvenc őszi versetek?