Az a helyzet, kedves olvasók, hogy ma délután-este elrepülök Minszkbe. Huszonnyolc éve nem jártam ott, és most nagyon kíváncsi vagyok. Mindig nagyon kíváncsi vagyok, amikor keletnek megyek. Illetve még akkor is, amikor északnak, délnek vagy nyugatnak.

De ez a Fehéroroszország azért kicsit mégis más. Ott voltam ugyanis katona – mesélem önéletrajzi elemekben bővelkedve –, két éven keresztül, 1984 és 1986 tavasza között. Boriszovban, Grodnóban, Minszkben és a Vityebszk alatti erdőkben. Úgyhogy emiatt. Az akkor egy sokkal menőbb vidék volt, mint Kárpátalja, sokkal többféle felvágottat lehetett például kapni, és volt dobozos tej is, ilyen piramis alakú, és nemcsak üveges, mint nálunk.

Most meg azt mondja az egyik barátom, hogy tényleg ne csak a jégkorong-vb-vel foglalkozzam – annak az utolsó szakasza ugyanis a fő úti cél, holnap kezdődnek a negyeddöntők –, hanem írjak arról is, az ország milyen. Hogy valóban megállította-e az időt az a furcsa pasas, az az Alekszandr Lukasenko. Hát amit én hallottam, annak alapján aligha, mondtam neki. Hiszen úgy tudni, minden olyan, mint bárhol máshol Európában. Mármint a társadalmi berendezkedést leszámítva. Ugyanolyan boltok, ugyanolyan kocsmák, ugyanolyan jégcsarnokok. Meg ahogy a tévében néztem, tényleg úgy tűnik, ennél jobb hangulatú világbajnokságot nemigen rendeztek az utóbbi években. Különös.

Advertisement

Na de nincs értelme előreszaladni. Hamarosan meglátjuk. Sördeficit-problémáink aligha lesznek – nemigen kell ráfanyalodnunk a belorusz almaborra, mint 1984. július 2-án a baranovicsi pályaudvaron –, a többi meg ahogy esik, úgy puffan. Aztán majd írok, ha érdekel benneteket, ha nem.

[a szexista fotót a hokej.sk facebookjáról csentem, a Csizsovka csarnoknál készült]