Megint elolvastam egy könyvet, őrület, milyen kulturális vagyok mostanában, ezúttal Paul Auster és John Maxwell Coetzee levelezése forgott fenn a terítéken. Egy nem túl jó, viszont tanulságos kötet az Itt és most.

Paul Austert bírom régóta, még valamikor a 90-es években futottam össze egy novellájával a Holmiban – bizony, akkoriban még vásárolgattam irodalmi folyóiratokat, egyszer például egy 2000-rel beültem a Kaltenberg sörözőbe a pulthoz, megittam négy korsó helyi főzésűt és kivégeztem az utolsó betűig –, annyira bejött, hogy meg kellett vennem a Véletlen zenéjét, majd a Holdpalotát. Zseniálisak voltak, úgyhogy utána jöhetett az összes többi, megjelentek, lecsaptam rájuk, huss. Megvan mind, csak a Timbuktu vacak szerintem, bár az is igaz, hogy a nagy lelkesedés, ami egykor volt, elcsitult azóta.

John Maxwell Coetzee-től ezzel szemben még nem fogyasztottam semmit – hiába Nobel-díjas –, hacsak a Mundruczó-féle Szégyen-rendezést nem számítjuk a Trafóban, ami rendesen lefárasztott, ne tessenek engem ennyire átlátszóan provokálni, mert ideges leszek.

Szóval, ez a két híres íróember úgy 2008 környékén találkozott, összebarátkoztak, elkezdtek egymással levelezni, később kiadták az egészet, nyilván úgy találták, elég okosságot tartalmaznak a gondolataik, akár ha irodalomról, művészetről, politikáról, sportról van szó.

Nekem sajnos azt kell mondanom, hogy nem tartalmaznak elég okosságot ezek a levelek, végig, 350 oldalon keresztül végigmegy egy ilyen régen minden jobb volt hangulat, öregemberek – Auster a hatvanon, Coetzee a hetvenen túl levelezget – búslakodnak amiatt, hogy pusztul a világ. Nem örülök tényleg, hogy ilyet írok, de kezd egyre inkább olyasmi benyomásom lenni, hogy az öregedés napjainkban szemernyi bölcsességet sem hoz, inkább csak értetlenséget és makacsságot, gondoljatok, tegyük fel, Heller Ágnesre.

Advertisement

Austerről kiderül, hogy se laptopja, se mobiltelefonja, ami még fasza is lehetne, ha nem a rettegés miatt lenne így, írógépen kopácsolja a műveit, faxon fogadja a leveleit, abban is kedves felesége segít. Sose gondoltam volna róla. Coetzee nyitottabb és frissebb, kevésbé bajmolódik a búbánattal, cserébe nem nagyon tud aludni.

Ezzel együtt vannak klassz részek is, egy csomó mindent megtudtam a közel-keleti konfliktusról, a nyugati típusú demokráciák problémáiról és az alkotó emberek kritika iránti érzékenységéről. Remélem, Auster nem szalad bele ebbe a posztba, tuti, hogy szomorú lenne tőle.

Na mindegy, tulajdonképpen az alábbi idézet miatt írtam ezt a szöveget. Coetzee mondja az arab tavasz hullámai nyomán érkező kiábrándulásról. Aktuális is, Ukrajna miatt, és tetszik is:

Talán igazából erről szól minden forradalom, talán nem is szabadna többet várnunk tőlük, mint pár hét szabadságot, pár hetet, amikor a fiatalok gyönyörködhetnek saját erejükben és szépségükben (és élvezhetik, hogy minden lány beléjük van esve), mielőtt jönnének megint az unalmas vénemberek, hogy visszaköveteljék a jussukat, és az élet visszatérne a rendes kerékvágásba.