Egy rakás mai olvasónak halvány fogalma sincs arról, mi is volt a Tocsik-ügy, miért rázta meg Magyarországot és, ha közvetetten is, de miért vezetett az SZDSZ megsemmisüléséhez. Már az ügy 1996-os kipattanása is mókás volt. Az egész lavinát elindító papírt, az akkori privatizációs szervezet igazgatósági döntésének összefoglalóját, fél oldalnyi gépelt szöveget elsőnek Krecz Tibor, a Figyelő hetilap akkori főszerkesztője szerezte meg.

A felesége akkoriban az ÁPV jogi osztályán dolgozott. Legalábbis erről szólt a szerkesztőségi zuhanyhíradó. (A témában meginterjúvoltam Krecz-et, íme.)

Krecz teljesen egyedül azonban nem akarta vagy nem merte felrobbantani a bombát, ezért a sztorit, vagyis a kiinduló dokumentum másolatát odaadta több ismerős főszerkesztőnek, köztük a Magyar Hírlapénak is, aminek a gazdasági rovatában én is dolgoztam.

Megkaptuk a papírt és azonnal elámultunk, hogy megőrültek-e az ÁPV-ben, hogy egy ennyire nyilvánvaló korrupciós ügyről irattárba kerülő papírt készítenek, sőt alá is írják.

Az ügy lényege, nagyon leegyszerűsítve a következő. Egy 1990-es törvény szerint amikor egy szocialista vállalat gazdasági társasággá alakult, akkor a cég belterületi földjei, vagy ha tetszik településhatáron belül fekvő ingatlanjai után részvénycsomag járt volna az adott település önkormányzatának. A mindenkori privatizációs szervezetek éveken át nem nagyon adták ki ezeket a csomagokat, ha meg nagyritkán mégis, akkor nem a telkek teljes értékével kalkuláltak, hanem mindenféle összegeket levontak belőle. Közben minden vállalat átalakult, a nagy részüket privatizálták is, de az önkormányzatok még mindig nem kaptak semmit, hiába a törvény. Aztán lassan elkezdtek perelgetni, egyre több lett az önkormányzati győzelem, hogy egy nagy perben - a Dunaferr-Dunai Vasmű révén 3 milliárd járt a dunaújvárosi önkormányzatnak - végképp kiderüljön, az ÁPV Rt.-nek fizetnie kell, ráadásul a teljes, levonások nélküli összegeket. (Részvényt már rég nem lehetett adni, hiszen a cégek átalakultak, majd el is adták őket.)

Advertisement

Ebben a helyzetben, tehát amikor már sokszorosan bebizonyosodott, hogy fizetni kell, és az is kiderült, hogy pontosan mennyit, jött a trükk. Az sosem derült ki, hogy az MSZP és az SZDSZ mögött álló üzletemberek találták-e ki az egészet, vagy az ÁPV vezetéséből akart-e pénzt szakítani valaki, amire aztán rárepültek a pártok pénzelői. A trükk az volt, hogy egy nem létező, vagy ha tetszik, felesleges feladatra - alkudozni az önkormányzatokkal egy pontosan tudható összegről - bevontak egy külső szereplőt, Tocsik Mártát. Az ő szerepeltetése három okból is felesleges volt:

- jogerős bírósági ítéletek sora szögezte le, hogy az átalakulási vagyonmérlegek után mennyi jár az önkormányzatoknak és az összeget hogyan kell kiszámítani.

- egy külsős, egy rakás önkormányzatot képviselő cég, a Vektor Rt. a legnagyobb cégek átalakulása miatt önkormányzati követeléseket addigra már saját munkatársai segítségével összeállította

Advertisement

- 5-6 év várakozás után a települések dalolva belementek, hogy lemondanak a késedelmi kamatról és a cégek időközbeni osztalékából rájuk jutó részről

Tocsik bevonását hivatalosan azzal indokolták, hogy ha engedményt tud elérni, vagyis egy önkormányzat beéri kevesebbel, akkor a megtakarítás tizede az övé. De mint láthatjuk, az igények addigra világosak voltak, jó részüket valaki más összegyűjtötte és alkudozni sem igazán kellett.

Itt jött a dolog pártfinanszírozós része. A pénz nagy részét Tocsiknak gyorsan tovább kellett utalnia az MSZP-pénztárnok Boldvai László, illetve az SZDSZ-háttérember Budai György érdekeltségeinek számlájára.

Advertisement

Mint jól látható, ez még így, nagyon leegyszerűsítve és fontos részleteket kihagyva is bonyolult, az átlagos médiafogyasztónak tök érthetetlen ügy. Hogy lett belőle akkora durranás mégis?

Egyrészt talán azért, mert pont megfelelő összeg szerepelt benne. A sokmilliárdos autópálya- és egyéb lenyúlások már az értelmezhetetlen tartományba esnek, de 800 millió forint elég sokan el tudtak képzelni, míg 4,7 milliárdot már nem. Másrészt annyira jól ismert volt a séma a magyar élet más területeiről: add a neved valami sötét pénzmozgáshoz és ha nem kérdezel, kapsz egy zsák pénzt úgy, hogy a kisujjadat sem kellett mozdítanod. Harmadrészt a választók nem kis - (és nem csak liberális részében) mindaddig élt az az illúzió, hogy az SZDSZ más, erkölcsösebb párt mint a többi. A szocialistáktól még a saját híveik sem vártak becsületességet, az MDF és a Fidesz legkésőbb 1993-ban, a székházüggyel elvesztette az ártatlanságát, de addigra már megírták a korai Simicska Lajos egyéb ügyeit is, a kisgazdákat senki sem vette komolyan. Az SZDSZ, amely addig sosem égette meg magát igazán, a helyzetet érthetően kihasználva morális ostorként, tücsökként és hasonlókként viselkedett évek óta. Ezek után a szentfazekaktól egy mástól természetesnek vett bukás is sokkal cikibbnek számított.

Ezzel függött össze a negyedik ok, miszerint a korábban élesen és szenvedélyesen antikommunista SZDSZ 1994 óta úgy kormányzott az MSZP-vel koalícióban, hogy utóbbinak egyedül is megvolt a kormánytöbbsége. A párt szavazói közül rengetegen kérdezgették magukat, hogy mi lehet az elvtelen elkomcsulás oka. A Tocsik-ügy mindeki számára érthető választ adott: rengeteg pénz. Az SZDSZ ebből a közösségi morális sokkból sosem tért igazán magához, bár az agónia 1996-tól eltartott még jó pár évig.