Ha rendszeresen olvasol zenével foglalkozó nemzetközi sajtót, fel kellett tűnjön, hogy minden Kendrick Lamarról és az új lemezéről szól. Lamart én is megemlítettem az év eleji lemezvárós összeállításban, mint a rappert, akinek érdemes lesz meghallgatni az albumát. Érdemes volt?

A To Pimp a Butterfly című lemez március közepén jelent meg, és nemcsak az idei év, hanem az évtized eddigi legünnepeltebb albuma, ahogy nézem a kritikákat – méghozzá en bloc, nemcsak a hiphopon belül ám.

Lamar már a 2012-es lemezével elérte azt, hogy őt tekintsék a hiphop legnagyobb reménységének, akit nem is lehet egy lapon említeni azokkal a tenyérbe mászóan rajoskodó, narcisztikus barmokkal, akik a mainstream hiphop-mezőny nagy részét alkotják. Ő az, aki nemcsak jobb zenét csinál és jobban rappel az átlagnál, de az amerikai feketék érzéseit is pontosan képes rímekbe szedni.

Ezért már nem túlzás az sem, hogy a To Pimp a Butterfly remekmű státusa már akkor bebizonyosodott, amikor még egy hangot se hallott belőle senki. A New York Timesban Jay Kaspian Kang találóan írja, hogy a kritikusok – különösen, ha fehérek – annyira hinni akartak Lamar hiphop-messiás mivoltában, hogy kínosan ügyeltek rá, nehogy bármi rosszat írjanak a lemezről, pedig még nem is tehették magukévá, hiszen az a lemez egyáltalán nem könnyű falat.

Advertisement

Eleve nyolcvan perc baromi hosszú, de ez még ahhoz képest is nehezen emészthető, ember legyen a talpán, aki egyben képes meghallgatni. A hiphop, mint műfaji meghatározás is leegyszerűsítés csak, hiszen vannak zenekaros jazz- vagy funk-kísérletezések, sőt, spoken word számok is. És én ugyan bevallottan nehezen bírok végighallgatni félóránál több hiphopot egyhuzamban, de ez még azon túl is fárasztóan sűrű és terjengős.

Ha rosszmájú lennék, azt is mondhatnám, így a fergusoni zavargások és az Eric Garner-gyilkosság utáni közhangulatban borítékolható volt, hogy egy ilyen, öntudatos és 100 százalékig fekete lemez (amely az amerikai fekete zene több évtizede előtt tiszteleg) kizárólag csak dicséretet kaphat. Ha meg nem vagyok az, akkor maradjunk a fentebb leírt, hiphop-messiásba vetett hitben, és abban, hogy így lesz valakiből a műfaj Radioheadje, amelyről szintén nehéz rossz kritikát találni.

Az már az én problémám, hogy a hiphopban általában azt szeretem, ha van egy jó, "bólogatós" alap, van svung, esetleg refrén, amibe bele lehet kapaszkodni, netántán popszámként is működik. Ilyenből itt sajnos nem sok van: a King Kunta és a The Blacker the Berry, ez a kettő megfelelően dühös is, míg a tavalyi single, az i nekem csalódás itt: ez eleve egy lagymatagabb verzió, mint amit először hallottam, és itt a lemez végén már nem tud újra felvillanyozni.

Advertisement

És mi van ezeken kívül? Még egy-két szám van, ami elmegy, a többi számomra csak unalmas jazzes-funkos maszatolás, egymásba folyó számokkal, és úgy negyedóra után már egyre kevésbé tud lekötni, beszélhet közben bármilyen bölcsen. A tizenkét perces zárószámot pedig, amiben Lamar Tupac Shakurral beszélget, egynél többször nem tudom, miért akarná végighallgatni bárki is.

Persze én könnyen beszélek, mert elég felületes módon állok a hiphophoz: nem túlzottan érdekel Lamar önmarcangolása, és az sem, hogy akkor most sajnálni kell-e, amiért öntudatos fekete létére a fehérekkel is smúzolnia kell, mert én önző módon egyszerűen csak jó zenét szeretnék hallgatni. De a To Pimp a Butterfly esetében sajnos ez csak másodlagos szempont.

Az utóbbi idők nagy fekete csúcslemezei közül sajnos ez szórakoztatott a legkevésbé: még a Lamarnál sokkal ellenszenvesebb Kanye West Yeezusát is inkább végighallgatnám, ha választani kell, D'Angelo Black Messiah-ját pedig pláne. Pedig apró dózisokban adagolva, a töltelék/spoken word számokat kiszedve már egyből Lamar lenne a király, de ő úgy tűnik, inkább tényleg messiás akar lenni.

Advertisement

Fotó: Getty Images