Ha jól emlékszem, a jó négy év után új lemezzel visszatért Belle & Sebastian volt az egyik utolsó olyan együttes, amit még így el kellett képzelnem a süket 20. században. Amikor még nem lehetett bármit meghallgatni egy gombnyomással.

Akkoriban teljesen normálisnak számított, hogy az ember elképzelt egy zenét, hogy mégis milyen lehet leírás alapján: olvastam róla többször is angol zenei magazinokban, az interneten, sőt a magyar Wanted magazinban is. Ezek alapján úgy éreztem, nekem ez a zene tetszene, és mit tesz isten, tényleg így lett.

Ezek a megérzések nem mindig jöttek be persze, egy másik skót zenekar, a Mogwai például nagy csalódásnak bizonyult, viszont a Belle & Sebastian If You're Feeling Sinister című lemezét úgy vettem meg, hogy kb. egy hangot se hallottam belőle előtte. És bejött.

Ez valamikor 2000 őszén történt, amikor már korántsem csak a 77-es punk/new wave vagy az ezekből táplálkozó dolgok tudtak érdekelni, hanem egyre jobban ráéreztem az ún. szép zenékre. Márpedig a korai Belle & Sebastian-lemezek tényleg nagyon szépek, a legszebb szám róluk itt van a fenti videón.

Advertisement

Nemcsak az a lemez volt szép, hanem a többi is, amik addig megjelentek, noha egyértelmű, hogy a két első album (az If You're Feeling Sinister és az azt megelőző Tigermilk) jóval erősebb az utánuk következő kettőnél. Viszont az együttes a hatvanas évek tradícióinak szellemében gyakran jelentkezett csak kislemezes számokkal is, amik között mindig volt egy-két telitalálat.

Úgyhogy a kétezres évek elején a Belle & Sebastian lett az egyik kedvenc együttesem: tetszett, hogy pont az elektronikus boom kellős közepén akusztikus, szobában hallgatandó, álmodozós dalokat írtak, amiket szépen is hangszereltek; tetszettek a hatvanas évekre rímelő lemezborítók, és amit értettem a szövegekből, az is. Meg az is menő volt, hogy az ezredforduló kicsit kaotikus, tagcserékkel súlyosbított időszakából is jól jöttek ki, egy fókuszált, magabiztos poplemezzel (Dear Catastrophe Waitress).

Sőt az azutáni lemezükkel, a zeneileg még bátrabb 2006-os The Life Pursuittel is meg tudtak lepni, pedig erre kevés zenekar képes egy évtized után. Igaz, akkor már elég ritkán hallgattam az együttest, ami megmaradt ilyen posztkamaszkori kedvencnek, úgyhogy pláne tetszett, hogy az újabb lemezeken nemcsak ezt a melankolikus kamarapopot játszották.

Advertisement

Innentől viszont nagyon lelassult a történet: az azóta eltelt kilenc évben mindössze egy új album jelent meg, a mostanit nem számítva, ráadásul az az egy is igencsak feledhető volt. Oké, két-három jó szám akadt rajta, de valahogy teljesen elfeledkeztem róla nem sokkal a megjelenése után. Persze az is lehet, hogy csak én lettem cinikusabb és szívtelenebb.

És miközben Stuart Murdoch zenekara már tényleg népszerű popegyüttes lett, hűséges rajongótáborral, és a musicaljéből egész komoly film is készült, valahogy sikerült jó irányba fordítani a hajót, és ez az idén januárban megjelent lemez megint csak jó lett.

Talán ha két szám van rajta, amit kicsit laposnak és unalmasnak éreztem, az összes többi direkt, változatos és nemegyszer merész, és ezt akkor is értékelem, ha néha kicsit furán sül el, mint a The Everlasting Muse kicsit klezmeres vagy milyen refrénje. Kifejezetten tetszik például az eurodiszkós Enter Sylvia Plath, amely a címére rácáfolva egy valódi buliszám, még ha szofisztikált is.

Advertisement

A lemezt beharangozó, kicsit fehérfunkos The Party Line már eddig is bejött, de ugyanúgy jó választás benne az elektropopos töltet, mint a lemez legtöbb számában (mellesleg nem bánnám, ha Sarah Martin több számot is énekelne, mindkét dalban tökéletes, ami most jutott neki). Szóval valahogy pont jól keveredik ezekben a számokban a nosztalgia és a B&S-mércével modernnek számító hangszerelés, valahogy így kell nem behódolni az öregedésnek.

Jó, hogy megmarad azért a naiv/melankolikus, korai Belle & Sebastian is helyenként (mint a nyitó Nobody's Empire-ban, amiben Murdoch a krónikus fáradtság szindrómával töltött éveiről énekel), és az is, hogy a zenekar továbbra is álomvilágban él, amelyben Glasgow-t szemüveges, kardigános, ábrándozó fiúk és lányok népesítik be, és nem erőszakos barmok, akik kirúgják a busz ablakát melletted. Néha nagyobb szükségünk van az eszképizmusra, mint gondolnánk.