Oké, kizárt, hogy minden nap legyen egy ilyen meccs – meg olyan, amilyen a tegnapi holland–spanyol volt –, de nem baj. Hiszen a csodáknak épp az a jellemző sajátosságuk, hogy ritkán fordulnak elő. Ezen a vb-n viszont gyakran, úgyhogy csak ámuldozok hitetlenkedve.

Nemcsak címvédő, titkos szuperfavorit – miszerint most Uruguay – is ezer évben egyszer bukik ekkorát. Az a tanulság, hogy nem elég hosszú hajat, ádáz ábrázatot és felsőtesthez simuló mezt növeszteni, futballozni is kell egy futball-világbajnokságon. Különben rossz vége lesz.

Costa Ricát senki nem vette komolyan. Én sem. Szurkolgattam nekik már az elején is, mérges voltam az ajándék tizenegyes miatt – időszerű volt, hogy jöjjön, a braziloké után négy meccs lement ilyen nélkül –, de hinni úgy sem hittem bennük, hogy lelkesen iparkodtak.

Ám azután következett a csodálatos második félidő, a tökéletes kapussal – nem is csak egyszerűen Costa Rica-i, egyenesen Navas szeretnék lenni –, a nagyszerű Campbell csatárral, a végtelen akarással és a hihetetlen fegyelemmel. Ennél megérdemeltebb 3-1-es győzelem nincs, ennél megérdemeltebb 1-3-as szívás nincs.

Advertisement

Ez már nem is Holly-, egyenesen Bollywood. Én meg csak itt ismételgetem magamban már fél-, azaz mindjárt egész órája, hogy ilyen nincs, és a legszívesebben írnék ezekről a srácokról egy verset. Kár, hogy nem jutnak eszembe igazán jó rímek.

(Majd elfelejtettem: a délutáni Kolumbia–Görögország első és harmadik gól közötti részét átaludtam. Mondom, hogy nem lehet jó minden meccs. Annak 3-0 lett a vége, helyesen.)

Fotó: Robert Cianflone/Getty