Úgy látszik, ez most egy ilyen nap: megint átemelek egy posztot, ami valaki másé. Dragomán György írótól kértem el mai fb-bejegyzését.

Az eg√©sz √©letemet meghat√°rozta, hogy el kellett hagynom a haz√°mat. Pedig csak 700 kilom√©tert tettem meg, viszonylag civiliz√°lt k√∂r√ľlm√©nyek k√∂z√∂tt, √ļgy, hogy nem kellett nyelvet v√°ltanom, √ļgy, hogy szeretettel fogadtak, √ļgy, hogy indul√°skor az√©rt volt fogalmam arr√≥l, hogy hova j√∂v√∂k.

Menek√ľlni, kiv√°ndorolni, elmenni s√ļlyos √©s nehezen gy√≥gyul√≥ trauma.

Mindenkinek azt tan√°csolom, √°lljon meg a szob√°ja k√∂zep√©n, n√©zzen k√∂r√ľl, √©s pr√≥b√°lja elk√©pzelni, hogy amit l√°t, azt utolj√°ra l√°tja. Azt√°n menjen ki a t√©rre, amit v√°ros√°ban legjobban szeret, n√©zzen lassan k√∂r√ľl, k√©pzelje el, hogy utolj√°ra van ott, hogy ide vissza soha t√∂bbet nem j√∂het.

Próbálja megjegyezni, amit lát, próbája elképzelni, hogy milyen volna elindulni.

Azt, hogy mit vinne mag√°val.

Azt√°n pr√≥b√°lja elk√©pzelni, hogy milyen volna megtenni az elsŇĎ l√©p√©st.

Azt√°n gondoljon arra, hogy m√©g boldog lehet, hogy ŇĎ maga d√∂nt√∂tt.

[kép innen]