A szerdai amerikai rasszista gyilkosságok után mondott egy nagyon jó monológot Jon Stewart, a szupersztár műsorvezető.

Elég egyszerű munkám van: reggel megnézem a híreket, aztán írunk pár viccet ezek kapcsán, este pofákat vágok, kiadok néhány fucsa hangot, és ennyi. Ma mégsem végeztem el a munkámat. Nincs semmim, csak a szomorúság.

Advertisement

Valahogy így kezdte Stewart a beszédét, és innentől kezdve csak tényleg egyre szomorúbb – és dühösebb – lett a mondandója. A média a megszokott klisékkel kezeli a helyzetet, mindenki szörnyülködik, tragédiának nevezi emberek hidegvérű lemészárlását, és megvonja a vállát, hogy őrült volt az elkövető, mit lehet tenni. Az amerikaiak gond nélkül legyilkolhatják egymást, miközben ha külső támadás éri őket, dollártrilliókat költenek az ellencsapásra, megszállnak egy országot, hazafiak ezrei áldozzák az életüket.

Közben Dél-Karolinában olyan konföderációs tábornokokról elnevezett utak vannak, akik azért harcoltak, hogy a feketék rabszolgák maradjanak. Feketéket gyilkolnak, és a fehérek érzik úgy, hogy támadás alatt állnak. Az emberek úgy csinálnak, mintha a rasszizmus kérdése meg lenne oldva az országban, holott nyilvánvaló, hogy semmi sincs megoldva, nem is lesz, mert mindenki csak a vállát vonogatja, hogy ugyan, mit lehetne tenni.

Nem akarom most lefordítani az egész beszédet, összefoglalni sem a fentinél jobban, úgy sincs olyan hatása, mintha megnéznétek ezt az ötperces videót. Érdemes, rég láttam hallottam ennyire jót arról, hogy a passzivitás meg a közöny mennyire rohadt dolog.

Advertisement

A gyilkosságokkal vádolt 21 éves férfit, Dylann Roofot már elkapták, vallomást tett – azt mondta, majdnem nem lőtte le az áldozatokat, olyan kedves volt mindenki, de aztán inkább mégis –, és már vádat is emeltek ellene. Ha elítélik, ki is végezhetik. Az állam kormányzója legalábbis ezt szeretné.

Advertisement

via Gawker, fotó: Getty

Share This Story

Get our newsletter