Majdnem ennyire meglepő, hogy 42 év után gólt tudott lőni a magyar válogatott a román fővárosban. Ennyi borzalmas román–magyar meccs után ezt tényleg ki gondolta volna?

Bár az északírek elleni vereség után úgy tűnhetett, tényleg mindenki csak röhög a magyar labdarúgáson, azért itt most változott a helyzet. Egyrészt sikerült újra összesorsolni bennünket a románokkal, másrészt már nem a szerencsétlen Pinyő a kapitány.

Ezzel együtt úgy állt hozzá ehhez a meccshez a józanabb többség, hogy oké, lehet, hogy kikapunk, de legalább ne alázzanak meg bennünket annyira, mint a tavalyi bohózatkor.

Dárdai Pál ideiglenes kapitány csapata túlteljesítette a tervet: nemcsak, hogy nem lett kínos élmény a meccs, de teljesen megérdemelten szereztünk pontot. Ehhez az is kellett, hogy a románok érthetetlenül lefékezzenek a második félidőben, de ez legyen az ő bajuk.

Mondjuk túl sok magyar válogatott meccset láttam én már ahhoz, hogy még Dzsudzsák egyenlítő gólja után is biztos legyek benne, a végén csak kapunk még egy gólt, ehhez képest majdnem meglőtte a másodikat Nikolics.

Advertisement

És akkor mi most mi lesz? Hiszen tudjuk, a magyar labdarúgás ugyanúgy egy sajnálatos vicc marad, amilyennek előbb is tűnt, és az sem elképzelhetetlen, hogy kedden ilyenkor megint mindenki anyázni fogja Dzsudzsiékat, hogy a nyomorult feröerieket se tudjuk megverni.

Vagy nem eléggé.

Szóval ahhoz nagyságrendekkel több mindennek kéne történnie, hogy a magyar válogatottal szembeni, évtizedes múltú szkepticizmusom kicsit is változzon, de egynek ez most nem volt rossz. És már Dzsudzsákot se találom annyira ellenszenvesnek.