Még soha nem éreztem magam ilyen jól szombati nagybevásárlás alkalmából

Egy próba nem próba, sőt még kettő sem. Úgyhogy ennek a néhány bekezdésnek egyáltalán nincs eszmei mondanivalója, és még csak sugallni sem szeretnék vele semmit. Egyszerűen csak leírom röviden, hogy mi történt velem ma reggel 9 és 10 között az óbudai Intersparban.

Annak ellenére, hogy amikor kipattant a vasárnapi bezárásos ötlet a kereszténydemokrata agyakból – tudomásom szerint a mostanában közszájon forgó elméletekkel szemben tényleg az övékből, vagyis nem az volt, hogy Orbán Viktor osztotta le rájuk a nemes feladat képviseletét –, a provokáció kedvéért megpróbáltam mellette érvelni, én is merő marhaságnak tartottam ezt az egészet. Mondjuk az igaz, hogy annyira nem háborított fel, mint a fővárosi értelmiségi szubkultúrát – annyira engem a köztévézésre és a magyar klubfutballra teljesen feleslegesen kidobott milliárdok háborítanak fel többek közt –, az azonban eszembe jutott nekem is, hogy mi lesz velem szombaton. Azaz hogy nagyon nem lesz jó nekem szombaton.

Advertisement

A hétvégi bevásárlásokat ugyanis mindig én intézem, rendszerint egyedül, egyrészt, mert én vagyok az a családban, aki autót vezet, másrészt, mert gyors vagyok a piacokon és a hiperekben, szlalomozok a sorok között, mint a villám, ha látod, hogy jövök, soha ne állj elém.

Ebből is látszik, a tömeget és a totyogást iszonyatosan gyűlölöm, ezért szoktam le a kelleténél mindig kevesebb pénztárt nyitva tartó Tescókról és Auchanokról, és mióta nincs már Cora – annak idején háklisságom folytán a Rómairól nem a budakalásziba jártam, hanem a fótiba, mert az kényelmesebb volt –, azóta ha nem piacra megyek, csak a Lidl vagy az óbudai Interspar jöhet számításba. De a lényeg, hogy tényleg semmit sem utálok jobban – tán még a populizmust és a Magyarország, szeretlek!-et is beleértve –, mint a húsvétok, karácsonyok, szilveszterek és más hosszú hétvégék előtti nyűglődést és nyomort a hiperekben-szuperekben.

Advertisement

Hát naná, hogy attól tartottam, ezután minden nyavalyás hétvége – mínusz öt vagy mennyi, amit kivételként felhasználhatnak a boltok – ilyen lesz, és nem is voltam ezzel egyedül. Ha a vasárnap kiesik, mi marad? A péntek este és a szombat, semmi más.

Mi történt ehhez képest ma? Az első bezárt vasárnap előtti szombaton?

Az, hogy valamivel kilenc után leparkoltam az Eurocenter félig üres mélygarázsában – van ötletetek, miért töketlenkednek az emberek a zsúfolt fenti parkolóban, ha lent bőven van hely? félnek a föld alatt? –, elkötöttem egy talicskát, eltöltöttem öt percet az akciós borok és egyéb szeszek polcánál, eredményesen, és további tizenöt-húsz perc alatt összeszedtem a mást is, ami kellett. Kis híján érlelt-csomagolt rostélyost is vettem – szeretem a rostélyost, van egy isteni receptem egy francia szakácskönyvből –, de szerencsére idejében észrevettem, hogy a kilóra vetített ára tíz híján tízezer forint. Ezek után a hátszín mellett döntöttem.

Advertisement

Tömeg, az nem volt. Egyébként sem, de a pénztáraknál különösen nem. Pedig eddig ott azért előfordult gyakran, az intersparosok korántsem olyan gyors kezűek, mint a lidlesek. Csakhogy az történt, hogy minimum háromszor annyi kassza volt nyitva, mint máskor. Felteszem, a szombati rohamtól tartva döntöttek így az illetékes elvtársak. Úgyhogy ezúttal el sem tudtam olvasni az internetet a sorban állva, mint általában szoktam, ha nem felejtem itthon a szemüvegemet.

Most pedig nemhogy hazaértem már, hanem időközben meg is írtam ezt a posztot. Megyek is lassan lucskos káposztát főzni – a héten kértem el az anyámtól a receptet, tejjel kell felönteni hozzá a rántást, remélem, finomra sikerül –, a húsokkal majd holnap bíbelődök.

Advertisement

És hogy jövő szombaton mi lesz? Arra természetesen továbbra is kíváncsi vagyok!

[Disclaimer: Mindazok, akik ebben a történetben alapgondolatot próbálnak keresni, elítéltetnek; mindazok, akik erkölcsi tanulságot próbálnának keresni benne, száműzetnek; mindazok, akik cselekményt keresnének, agyonlövetnek.*]

Share This Story