Egy próba nem próba, sőt még kettő sem. Úgyhogy ennek a néhány bekezdésnek egyáltalán nincs eszmei mondanivalója, és még csak sugallni sem szeretnék vele semmit. Egyszerűen csak leírom röviden, hogy mi történt velem ma reggel 9 és 10 között az óbudai Intersparban.

Annak ellenére, hogy amikor kipattant a vasárnapi bezárásos ötlet a kereszténydemokrata agyakból – tudomásom szerint a mostanában közszájon forgó elméletekkel szemben tényleg az övékből, vagyis nem az volt, hogy Orbán Viktor osztotta le rájuk a nemes feladat képviseletét –, a provokáció kedvéért megpróbáltam mellette érvelni, én is merő marhaságnak tartottam ezt az egészet. Mondjuk az igaz, hogy annyira nem háborított fel, mint a fővárosi értelmiségi szubkultúrát – annyira engem a köztévézésre és a magyar klubfutballra teljesen feleslegesen kidobott milliárdok háborítanak fel többek közt –, az azonban eszembe jutott nekem is, hogy mi lesz velem szombaton. Azaz hogy nagyon nem lesz jó nekem szombaton.

A hétvégi bevásárlásokat ugyanis mindig én intézem, rendszerint egyedül, egyrészt, mert én vagyok az a családban, aki autót vezet, másrészt, mert gyors vagyok a piacokon és a hiperekben, szlalomozok a sorok között, mint a villám, ha látod, hogy jövök, soha ne állj elém.

Ebből is látszik, a tömeget és a totyogást iszonyatosan gyűlölöm, ezért szoktam le a kelleténél mindig kevesebb pénztárt nyitva tartó Tescókról és Auchanokról, és mióta nincs már Cora – annak idején háklisságom folytán a Rómairól nem a budakalásziba jártam, hanem a fótiba, mert az kényelmesebb volt –, azóta ha nem piacra megyek, csak a Lidl vagy az óbudai Interspar jöhet számításba. De a lényeg, hogy tényleg semmit sem utálok jobban – tán még a populizmust és a Magyarország, szeretlek!-et is beleértve –, mint a húsvétok, karácsonyok, szilveszterek és más hosszú hétvégék előtti nyűglődést és nyomort a hiperekben-szuperekben.

Advertisement

Hát naná, hogy attól tartottam, ezután minden nyavalyás hétvége – mínusz öt vagy mennyi, amit kivételként felhasználhatnak a boltok – ilyen lesz, és nem is voltam ezzel egyedül. Ha a vasárnap kiesik, mi marad? A péntek este és a szombat, semmi más.

Mi történt ehhez képest ma? Az első bezárt vasárnap előtti szombaton?

Az, hogy valamivel kilenc után leparkoltam az Eurocenter félig üres mélygarázsában – van ötletetek, miért töketlenkednek az emberek a zsúfolt fenti parkolóban, ha lent bőven van hely? félnek a föld alatt? –, elkötöttem egy talicskát, eltöltöttem öt percet az akciós borok és egyéb szeszek polcánál, eredményesen, és további tizenöt-húsz perc alatt összeszedtem a mást is, ami kellett. Kis híján érlelt-csomagolt rostélyost is vettem – szeretem a rostélyost, van egy isteni receptem egy francia szakácskönyvből –, de szerencsére idejében észrevettem, hogy a kilóra vetített ára tíz híján tízezer forint. Ezek után a hátszín mellett döntöttem.

Advertisement

Tömeg, az nem volt. Egyébként sem, de a pénztáraknál különösen nem. Pedig eddig ott azért előfordult gyakran, az intersparosok korántsem olyan gyors kezűek, mint a lidlesek. Csakhogy az történt, hogy minimum háromszor annyi kassza volt nyitva, mint máskor. Felteszem, a szombati rohamtól tartva döntöttek így az illetékes elvtársak. Úgyhogy ezúttal el sem tudtam olvasni az internetet a sorban állva, mint általában szoktam, ha nem felejtem itthon a szemüvegemet.

Most pedig nemhogy hazaértem már, hanem időközben meg is írtam ezt a posztot. Megyek is lassan lucskos káposztát főzni – a héten kértem el az anyámtól a receptet, tejjel kell felönteni hozzá a rántást, remélem, finomra sikerül –, a húsokkal majd holnap bíbelődök.

És hogy jövő szombaton mi lesz? Arra természetesen továbbra is kíváncsi vagyok!

[Disclaimer: Mindazok, akik ebben a történetben alapgondolatot próbálnak keresni, elítéltetnek; mindazok, akik erkölcsi tanulságot próbálnának keresni benne, száműzetnek; mindazok, akik cselekményt keresnének, agyonlövetnek.*]