Márta ByeAlex Alex írásra adta a fejét: az Özsébben a miskolci panelproli-emós-hipszter-átlagember elhatározza, hogy véget vet az életének. A regény erről a dugós sztorikkal és nosztalgiázással teli napról szól. Közben a főhős sokat beszél, de keveset mond. Spoilerek.

Özséb tipikus meg nem értett zseni. Mindenről van véleménye – negatív –, mindent jobban tud mindenkinél, és érti is a világ elcseszett működését, nemcsak pofázik róla. A regény jelentős része dőlt betűs monologizálással telik. Ezek filozófiai sóherfröccsök, egy rész a legnépszerűbb filozófusok leghíresebb, mára közhelyekké vált gondolataiból, kilenc rész szájtépés.

Ha pedig Isten nem végtelen lény – amely állapot vélhetően sokkal jobb neki is –, akkor menny és a pokol nem volna más, mint az előbb említett bürökratikus rendszer túlvilági elburjánzása.

Ezeknek az élet értelmét boncolgató kocsmafilozofálgatásoknak amúgy sincs tanulságuk (a kocsmában sem szokott lenni, de részegen szórakoztatóak), viszont hamar kiderül, hogy Özsébnek az a nagy baja, ami minden meg nem értett zseninek. Nem különleges. Pontosan olyan átlagos, szürke, képmutató, a prekoncepciói és önző érdekei szerint élő empátiátlan gyökér (szart rak a házmester postaládájába, aki idegesíti), amilyennek mindenki mást lát.

A háztömb gondnokát, Ludwig urat is szívből rühellte. Ez a dagadt fószer egyedül élt, úgy ötvenhat éves lehetett. Folyton szuszogott, izzadt, és dús, már őszes göndör haja, spermától összeragadt, nyálas pókhálókupacra emlékeztette. Özséb igazi semmirekellőnek tartotta a fickót. Leszázalékolták, mert szív- és érrendszeri és koleszterinnyavalyája volt. Persze, mert egy bitang nagy, dagadt tapló. Özséb iszonyodott a hájas emberektől, nem bírta megérteni, hogy képes valaki gyengeségből akkorára hízni, hogy végül megbetegedjen.

A rövidke cselekmény és az egész hosszas gondolatfolyam erre az elejétől nyilvánvaló következtetésre fut ki. Özséb – mint valami hisztis, dühös tinédzser, aki attól érzi jól magát, hogy a saját temetéséről fantáziál – az öngyilkosság felé fordul, amint valaki nem úgy kezeli, amilyen különlegesnek ő érzi magát. Ahelyett, hogy felnőne, inkább megöli magát.

Arra gondolt, hogy ez a fiú mennyire más, mint általában az emberek. Arra gondolt, mennyire bonyolult ez az ifjú. Mennyire nem úgy éli meg az életet, mit mások. Olyasmiken akad fenn, ami másoknak eszébe sem jut, sőt, szőrszálhasogatónak hat a gondolataival, a rezzenéstelen arcával, azzal a monoton, mégis heves osztással, ami csak úgy dől belőle. Edit ezt imádta benne. Vonzotta ez az agytekervény, mindig kíváncsi volt, milyen kisülések vannak még Özséb fejében, habár úgy vélte, a fiú a saját életét nehezíti meg furcsa magatartásával.

Advertisement

Katarzis nincs, bár van egy pillanat, amikor valami empátiaféle megmozdul a főhősben – amolyan Holden Caulfield-i releváció lehetne ebből, csak aztán mégsem lesz: Özséb túlságosan egoista. (Gyorsan megjegyezném, Márta Alex épp olyan végtelenül messze van Salingertől, mint Bret Easton Ellistől, akinek a hatása azért érződik a könyvön.)

A képmutatás a baj. Az emberek rühellik egymást. Jóskapista a munkahelyén a legszívesebben leköpné a kollégáját, mert azt éppen előléptették. Hazafelé menet meg ez a Jóskapista éppen a bringasávon sétáló külföldit koncolná fel szíve szerint. Otthon közömbös az asszonnyal meg a gyerekekkel. Fröcsög egyet valami nyomorult politikai fórumon, aztán meg ír egy Osho-idézetet a büszkeségről meg a becsületről a közösségi oldalára – de mivel életében nem olvasott egyébként Oshót, azt hiszi, hogy az tényleg olyan takonyszar, mint az az idézet, amelyet egy gyűjtőoldalon talált a szerzőtől.

A másik katartikus pont a csonkolós zombioriga víziójában megtörténő kinyilatkoztatás lehetne. De a zombik=társadalom hasonlat egyrészt óriási közhely, másrészt ez sem szól semmiről, ahogy az addigi monológok sem. A regény amúgy pont olyan, mint a főhőse, provokatívnak, sőt szókimondónak tűnhet, de érdektelen és sablonos. Tanulság? Ne legyetek önzők. Bár azt hiszem, a legtöbb ember számára ez azért az Özséb előtt is evidens volt.