Belebújtam egy városfejlesztési államtitkár bőrébe, és aztán egy életnagyságú legó-Darth Vaderrel is szelfiztem a Lego Store Show-n. Sőt, végre belenézhettem az óriási legószobrok belsejébe is. Kár, hogy sok volt az ideges ember.

Advertisement

A Millenáris óriási B pavilonjába lépve egyből megcsapott valami feszült hangulat. A hatalmas gyárcsarnok annak ellenére nagyon sterilnek és kongóan tágasnak hatott, hogy már péntek délután tele volt kisgyerekes családokkal, a rengeteg legóval borított asztalhoz szinte oda se lehetett férni. Maximum a padlóra kiöntött, több négyzetméternyi legósivatagba, illetve az azon arrakisi fűszerbányászokra emlékeztető – a szúrós kockáktól furcsán, ritmus nélkül mozgó – gyerekekre vethettem volna magam. Inkább nem tettem.

Elég zavarba ejtő volt az első fél óra, amíg céltalanul járkáltam a különböző asztalok között, fényképeztem, felmértem a terepet. A gyerekek jól érezték magukat, ami tök jó, hiszen elsősorban nekik szól ez a rendezvény. A legtöbb helyen különböző tematikájú legókból lehetett mindenféle dolgokat építeni teljesen céltalanul, de volt vetítőszoba és mindenféle játékkonzolok is, amelyek előtt legalább olyan méretes fürtökben lógtak a gyerekek, mint a kockáknál.

Advertisement

Az emeleten kicsit izgalmasabb volt a dolog, ott ki lehetett próbálni a különböző motoros – appok segítségével mozgatható – robotokat, lehetett autókat versenyeztetni, illetve volt valami spéci összeszedő berendezés is, ami simán felkapta a földön szétszórt kockákat. Ilyesmi szerkezetem volt nekem is, őrült hasznos cucc. (Tuti tipp a legopakoláshoz: egy óriási pokrócon kell játszani, aztán simán fel lehet kapni a négy sarkát, és visszaönteni az egészet a vödörbe.)

Advertisement
Advertisement

Az ilyen óriási figurákat részletekben építik a gyerekek segítségével, aztán az egyik legós munkatárs kalapálja össze a szinteket. Amint látjátok, belül üreges. Megkérdeztem, mi lesz a sorsuk: este lebontják, másnap kezdődhet újra az építés. Az ilyen szobrok meg rendezvényről rendezvényre járnak.

Próbáltam beszélgetni a legós segítőkkel is, akik nagyon kedvesen válaszolgattak a kérdéseimre, és biztosítottak róla, hogy mind imádnak legózni, viszont a legtöbben, úgy éreztem, fáradtak és frusztráltak voltak a visító gyerek- és az idegeskedő szülőtömegtől. Az egyik lány mondta, hogy már így is nagyon sokan vannak itt, de a szombat-vasárnap még durvább lesz.

Advertisement
Advertisement

Nagy teherbírású legohíd

Beálltam a vásárlós standhoz álló sok kaotikus sor egyikébe is. A 20 százalék kedvezmény megőrjítette az embereket – ennyivel olcsóbbak a készletek a rendezvényen. A legrosszabb magyar postai sorban álláshoz tudnám hasonlítani az élményt. Az eladók sem voltak a helyzet magaslatán, a vásárolni kívánt dobozok legalább feléért hátra kellett rohangálni valami raktárhelyiségbe, mivel a stand maga pici volt. Két gyereknek majdnem leharapák a fejét a gyerek nélkül, viszont ropogós húszezresekkel érkezett felnőttek. Pedig szerencsétlen srácok csak a választékot akarták megnézni.

Advertisement

Húsz-huszonöt perc várakozás után sorra kerültem, és szigorúan tényfeltáró céllal megvettem a legapróbb, öt perc alatt összerakható csillagok háborújás űrhajót, amit találtam. Ezt itt fent.

Advertisement

Ha már így belejöttem az oknyomozásba, beültem a legnagyobb attrakcióra is, ami a fesztiválon volt: a városépítésre. Ehhez először végig kellett hallgatni egy kiselőadást arról, milyen az élhető város, és utána mi is megépíthettük a saját kis épületünket. Én már giccses folyóparti szoborcsoportokat, félkész kormányzati és múzeumnegyedet, ingatlanmutyit és ezoterikus pavilonokat vizionáltam, amikor még egyszer emlékeztettek arra, hogy élhető várost építünk. A csudába, gondoltam, hát így sosem leszek igazi államtitkár, összerakok inkább egy kvantumfizikai kutatóintézetet, arra tuti nem gondolnak a gyerekek!

Advertisement

Munka közben rájöttem, hogy mi okozta még a nyomasztó érzést. Az anyukák! A legofesztivál picit talán apás program – bár távol álljon tőlem, hogy most genderéket verjek a nemeket összekötő legohídba –, úgyhogy egy középkorú vagy annál fiatalabb férfit sem láttam, aki ne élvezte volna a programot. Többen gyermeki vigyorral az arcukon építették a szerkezeteket. Az anyukák viszont sokan mérgelődtek, izélgették a gyereküket, vagy puffogtak, amikor valaki – aki nem sima érdeklődő volt – bemehetett oda sorállás nélkül, ahova nekik várniuk kellett.

Advertisement

A kedvenc anyukámmal a kvantumfizikai kutatóállomás építése közben találkoztam. Mellettem ült, és vadul épített valamit, ami leginkább körfolyosós bérház gangjára emlékeztetett, bérház nélkül. Megállás nélkül cöccögöt. Néha a gyerekére, aki az ölében ült, és folyamatosan bontotta vissza anyu magnum opusát, mintha az holmi magos Déva vára lenne, néha a férjére, aki a különböző elemek után szaladgált, kevés sikerrel, jó, hogy bevásárlólistát nem kapott.

Advertisement

Miután elkészültem a kutatóintézetemmel, és beépítettem az egyre nagyobb és egyre élhetőbb legovárosba, még szelfiztem egyet Darth Vaderrel, aztán leléptem. Épp elég dolgom van ideges felnőttekkel, legózni nyugiban szeretnék.

Advertisement

Share This Story

Get our newsletter