Borőrült barátaim egyike-másika időnként meg szokta kérdezni, hogy mi a nyavalyát akarok én az olaszrizlingtől. Hát azt, hogy finom legyen, semmi többet. Szombaton meg is néztem, hol tart ez a finommá válási folyamat napjainkban. Most pedig megírom az egészet alaposan.

Megmondtam előre, hogy ez lesz: az Olaszrizling-október eseménysorozat főeseménye – a nagykóstoló, amit most a Sofitelben rendeztek Budapesten – épp alkalmas arra, hogy az ember minél alaposabban elmélyülhessen az országos felhozatalban. Teljesen belesüllyedni nem lehet – én legalábbis nem vagyok képes arra, hogy több mint hatvan termelő kétszer-háromszor ennyi borát végigkóstoljam, úgy sem, hogy az ilyen rendezvényeken értelemszerűen nem két, sőt még csak nem is féldeci a mértékegység –, de igyekeztem felderíteni a sokszínűséget abban a négy órában, amit erre szántam az életemből.

Miért is fontos nekem az olaszrizling tényleg? Egyrészt nem tudom. Másrészt azért, mert valamiért azt gondolom, ez a legmagyarabb szőlőfajta. Fehérben mindenképpen. Annak ellenére, hogy csak a 19. század második felében hurcolták be őt hazánkba, és a neve is milyen. Az olaszsága érdekes különben, főként, mert az olaszok gyakorlatilag nem ismerik. Nálunk, Romániában, Ausztriában meg Horvátországban terjedt el leginkább, a déli szomszédok grasevinának nevezik, és területeik több mint felén termesztik. Ők vendégeskedtek is most ezen az októberen, és mutattak szép cuccokat.

Mármost ha egy szőlőfajta csaknem az összes borvidékünkön előfordul – kb. ez a helyzet Magyarországon –, azzal akkor is kellene kezdeni valamit, ha képességei-adottságai egyébként csak a közepes környéki szinteket ütnék meg. Mást ne mondjak, Svájcban pl. a saszlával is hajlandók csodákat művelni – sok bort megfgyeltem, amikor ott jártam, és nincs szégyenkeznivalójuk a helvét termelőknek –, amit a világ összes többi szegletében mélységesen lenéznek. Ehhez képest annyira biztos, hogy az olaszrizling nagyságrendekkel többre hivatott, amennyire az emberileg és szakmailag egyáltalán lehetséges.

Advertisement

Ám egy dolog, hogy mi mire hivatott, a másik, hogy ki bírják-e hozni belőle, ami el van rejtve a mélyén. Arról nem beszélve, hogy az, hogy a legnagyobb terület az olaszrizlingé, nemcsak a legeslegújabbkori törekvések-tendenciák eredménye, hanem részben még mindig a múlté. Miért pont őt telepítették a kommunisták, gőzöm sincs, jól terhelhető ugyan, de viszonylag későn érik be, vagyis van benne kockázat. Stimmel azonban az is, hogy a kommunisták még a fasorban sem voltak, amikor már népszerű volt a rizling, ami Magyarországon mindig olaszt jelentett – és nem rajnait –, pl. a félreértett Béla szótárában is, aki számára nem létezett klasszabb bor az arácsinál, a szentgyörgyhegyinél, a somlainál. Ez mind olaszrizling volt, maradt.

Ha más nem is, már ez el kellene gondolkodtassa a kétkedőket. Azok a régi borivók aligha lehettek annyira ostobák, hogy csodálják a középszert. Szerencsére vannak is, akik elgondolkodtak – termelői síkon –, és nagy erőkkel-odaadással keresik az egykori nagyság nyomait. Határozottan állítom, hogy többen közülük figyelemre méltó sikereket értek el közben – de persze tartalékok is vannak még ezen a vonalon.

Advertisement

Oké, elhiszem, hogy a rajnai rizlingben és a chardonnay-ban több van – esetleg egyéb nagynevű fajtákban is –, de ez semmi olyasmit nem jelent, hogy mással akkor már nem is kell foglalkozni. Ha innen néznénk a dolgokra, akkor csak rozét kéne csinálni, a friss pénzű fogyasztók úgysem akarnak mást inni pénteki és szombati estéken. Viszont ez mekkora ostobaság lenne már, nemde?

Szokott itt lenni egy leágazás: némelyek azt is mondogatják, magyar olaszrizlinggel nem lehet meghódítani a világot, arra a furmint sokkal alkalmasabb. Szerintem ezzel szemben az a helyzet, hogy a világot semmivel sem fogjuk meghódítani. Kicsik vagyunk mink ahhoz – a 60 ezer hektár alá eső termőterülettel, aminek ráadásul csak töredékén terem tényleg minőségi szőlő –, hogy nagyratörő álmokat szövögessünk. Merjünk tárgyilagosak lenni: a magyar borokat a magyaroknak kell meginniuk. Világot hódítani pedig, ha muszáj, ott az aszú, különb édesbort e bolygó egyetlen szegletében sem bír csinálni senki. Hogy a világ most nem akar édeset inni? Ez probléma – de divatok jönnek és mennek, már csak életben kéne maradni valahogy a trendkorrekciókig. Tizenöt éve pl. mindenki vöröset vedelt, most meg úgy jön fel a fehér nemzetközileg, mint a talajvíz.

De vissza az olaszrizlinghez. Egy boldog országban a következő lenne az alap: ebből a fajtából hirtelen soha többé nem készülne lőre, kizárólag jó, jobb és még jobb borok készülnének belőle, az egészen olcsótól a kifejezetten drágáig. Na akkor kezdhetnénk el arról beszélni, hogy történt valami ebben az ágazatban. Közben olyan érzésem van, hogy ilyeneket tíz éve is írtam már – és tíz év múva is fogok, ha helyzetben leszek, és nem megy el tőle a kedvem –, sőt azzal is tisztában vagyok, hogy a legjobb termelők sem adnak el rizlingből néhány ezer üvegnél többet per év, és azzal is, hogy tízből kilenc fröccs rozé a budapesti szórakozóhelyeken, a maradék meg irsai és a társai.

Advertisement

Viszont ha azt nézem, mi minden szuperséghez volt szerencsém szombaton, mégsem vagyok totál pesszimista. Különben sem lehetnék, nem kenyerem, tudjátok.

Ennyi okoskodás elég lesz, még sok is – talán világos, mire akartam kilyukadni: arra, hogy igyatok olaszrizlinget –, előhozakodnék konkrétumokkal.

Illetve még: az olaszrizling azért jó, mert sokféle bort lehet belőle készíteni. (És volt a kóstolón ilyen és olyan egyaránt.) Könnyű-friss-reduktívakat is – az osztrákok a Fertő-tó kivételével, ahol kvázi aszúznak is, kábé kizárólag ilyen gyümölcsöseket csinálnak –, meg összetettebbeket-sűrűbbeket is, amilyenekkel a magyarok és a horvátok szívesen próbálkoznak. Ebből a szempontból a chardonnay mellé is oda lehet tenni. Mondjuk az megtörténhet vele, hogy ha nagyon száraz a nyár meg az ősz, és ész nélkül süt a nap, elfogynak a savai, és ettől lusta és lapos lesz a bor – ám 2013, ami borilag aktuális, megérlelte, de nem égette el a szőlőt. Úgyhogy épp most kell rizlingezni.

Advertisement

Tényleg nem ragozom tovább, mondom, mi tetszett nagyon.

  • Mátraaljáról a Csernyik Pince 2013-asa és Losonci Bálint 2012-es Úrráteszije (az egyik legjobb dűlőnév, ugye?)
  • Egerből Gál Lajos 2013-as Szólátija
  • a Felvidékről Bott Frigyes 2012-ese (ez elfogyott már szinte, de a 2013-as is menő)
  • Dél-Balatonról Légli Ottó 2013-as Lugasa (ebben más fajták is előfordulnak, a 2012-es dűlős Banyászó még vagányabb – az gyönyörű, és milyen jó a neve dettó –, de drágább is valamivel)
  • Füredről a Figula Pince komplett sora, különös tekintettel a piacra később kerülő 2013-as Öreghegyre (mind a négy boruk meggyőző volt nekik)
  • Csopakról a Jásdi Pince három 2013-asa, a dűlőtlen csopaki, a Lőczedombi és a vibráló-izgalmas Siralomvágó (simán lehet, hogy ez utóbbinál jobb rizling még nem volt Magyarországon, piacra jövőre vagy azután megy, most a 2011-es van kint)

Advertisement

Ezenfelül még egy nüanszon szeretném elhelyezni a hangsúlyokat. Korábban sokat nyavalyogtunk – az ún borblogger-társadalom! – amiatt, hogy a magyar fehérborok nem érlelhetők faszán. A furmintok se, semmi se. Szombaton a következő öreg rizlingeket találtam osztályon felülieknek:

  • a 2010-es szentgyörgyhegyit a 2HA Szőlőbirtoktól
  • a 2008-as csobáncit a Villa Tolnaytól
  • a 2007-es badacsonyit a Skizo Borháztól

Kristálytiszta színűek, áttetszően csillogóak, gyümölcsös-érett illatúak, friss-egészséges ízűek voltak. Mind a hárman.

Advertisement

Hogy akkor végül is hol tartunk ennek a finommá válási folyamatnak a frontján? Hát látjátok, hogy haladunk. Mint Józsi az úthengerrel.

[A fotókat Graselly Balázs készítette a Vinoportnak. Az első felvételen balról Gál Lajos egri termelő, jobbról a Jégkorongblog főszerkesztője látható, a másodikon balról Légli Ottó, jobbról Figula Mihály termelők néznek szembe, Légli kezében Lugas, a harmadikon középen Jásdi István figyelhető meg.]