Nem is tudom, voltam-e már rövidebb hangversenyen valaha. Úgy kb. negyven percnél egyszer csak azt mondta, most pedig az utolsó dal következik, lenyomták a Shake c. slágert, és vége volt.

Esélyt sem adtak, hogy az egyébként nem túl népes, de abszolút lelkes közönség visszarángassa őket, szétdobáltak néhány pólót, majd elindították a levezető gépzenét. Jó darabig nem akarta elhinni senki, hogy tényleg haza lehet menni, idővel azonban nem volt mit tenni.

Az az igazság, hogy koncertek előtt mindig nézegetek setlisteket, hogy tudjam, kb. mire lehet számítani. Most is ezt tettem, az utolsó Little Boots, ami fent van a setlist.fm-en, egy moszkvai eseményé, ami szintén véget ért tíz dal után. Ráadásul ott is konkrétan azokat a számokat játszották el, ugyanabban a sorrendben, amiket tegnap, és ott sem jött ráadás.

Ezek után mit mondjak? Oké, elmesélem, hogy a néhány évvel ezelőtti szigetes bulin láttam először Little Bootst, tökre tetszett, aranyos volt, lendületes, utána autóban elég sokat hallgattam, hallgattuk az első két lemezét. A sztorit is ismerem, hogy év hangjának választották Angliában, talán 2009-ben, ami őrült nagy sikerek előszobája szokott lenni, ám neki végül nem jött össze az igazi áttörés, lemaradt az Adele-ok és társaik mögött, mint a pinty.

Ezzel együtt kellemes, jól hallgatható és finom dalai vannak még mindig – a tavaly őszi EP is bejött –, úgyhogy tényleg jól szórakoztam a hajón is, mindaddig, amíg volt min. Jól szólt, hangulata volt, tetszett a vetítés is, míg el nem sötétültek a vásznak – gőzöm sincs, tervezetten-e, vagy gikszer következtében –, és a művésznőt sem volt rossz figyelni, ezt viszonylag közelről lehetett most csinálni ott. Egy szó, mint száz, épp kezdtem felkapaszkodni belsőleg a magam komótos-öreges módján a bulivonatra, amikor hirtelen hoppon maradtunk.

Advertisement

Még ilyet! Aki járt már rövidebb koncerten – fesztiválfellépések nem számítanak –, szóljon!