"Lépj be a ragyogás világába!" – hirdeti a L'Oreal reklámja, és "nem, nem, nekem nem kell a Ragyogás világa!" – szakad ki belőlem mindig, ahányszor meghallom a tévében. Biztos azért, mert kóbor apácák szellemei kísértettek gyerekkoromban.

Lépj be most te is Stanley Kubrick gyilkos látomásába, a TCM-en, szombaton 21:00-tól. A Ragyogás az acélszívű perfekcionista géniusz, a minden jelenetet hetvenszer újraforgató Stanley Kubrick tökéletes horrorfilmje, Stephen King regényének adaptációja Jack Nicholsonnal, a már felsírásától kezdve eszelősen riadt tekintető Shelley Duvallal és a kisfiút játszó, egészen kivételes Danny Lloyddal, no meg a halott kislányokkal és a liftből kiömlő sok hektónyi vérrel. De ne feledkezzünk meg a horrorfilmekben mindig kulcskérdés zenéről se, hiszen elektronizált Bartók is szól az áthangszerelt Dies irae mellett. Olyan lenyűgöző alkotás született 1980-ban, amely túlnőtt a regényen: az író meg is gyűlölte.

Nem csoda: a felvilágosult Kubrick gyakorlatilag kilúgozott King történetéből minden természetfölöttit, indiántemetősdit. Az ő olvasatában az elhagyott szálloda gondnokaként télre a hegyekbe költöző, írói ambíciókat dédelgető exalkoholista Jack Torrance (Jack Nicholson) képtelen beismerni alkotói impotenciáját, azt, hogy a teljes nyugalomban se tud elkészülni a nagy művel, ezért inkább projektál: családtagjaira hárít és őrültségekbe menekül.

A démonok bennünk vannak, ehhez semmi közük a szellemeknek – állítja Kubrick, akinek értelmezésében és leképezésében a „ragyogás"-vonulat is erősen leértékelődött a filmben, bár egészen rémisztő a szájában lakó kisfiúval beszélgető kötött pulcsis Danny (Danny Lloyd), vagy amikor szintén a kissrác hosszú-hosszú, kanyargó szállodafolyosókon kerekezik a hajtányos autókájával, és lopakodva követi a steadicam. Úgy tudom, ezt a technikát a Ragyogás forgatásán alkalmazták először: Kubrick gyakorlatilag ehhez az új eszközhöz, ennek a paradigmatikus alkalmazásához keresett megfelelő terepet és sztorit: így jutott el a szállodában játszódó horrorregényig, ami arannyá vált a rezzenéstelen kezében.

Elképesztő vizuális erővel bíró film: Kubrick a legnagyobb. (Ezúton felszólítok mindenkit, hogy nézze meg a filmes pszichedelia újra mozikba került csúcsát, a 2001: Űrodüsszeiát is.)

Advertisement

Baltával tudok internetes fórumokba hasítani, ha valaki azt írja, hogy Kubrick filmje unalmas. A Ragyogás ugyanis esszenciális suspense – most tessék menekülni –, ahol másfél óra is eltelik, és csak munka van, semmi móka, és Jack unatkozik, a fejsze felfüggesztve lóg a levegőben, míg Jack Torrance a labdázásban teljesen begolyózik, és leakasztja, hogy lemészárolja családját. Sokan kifogásolták, hogy a megőrülés nem hiteles, mert Jack Nicholson arcára már alapjáraton rá van rajzolva az eszelősség. Utóbbi felvetés igaz, bár ezt Hollywood császára nem akárhogy fokozta, ahogy önpofozással a forgatáson felpörgette magát fújtató állattá, tehát azért mégiscsak kitapintható az emelkedés a dermesztő csúcsokig.

A finálé sövénylabirintusos kergetőzése a filmművészet egyik felülmúlhatatlan befejezése technikailag és feszültségileg is. Milliószor meg tudom nézni, ahogy a havas sövénylabirintusban a hirtelen irányváltásokkal menekülő fiát követi a minótauruszként fújtató apa, és mindannyiukat szorosan a kamera.

Még ezt is lehetett fokozni: meg is kell mutatnom, ahogy az egyik all-time kedvenc számom, a Pink Floyd Careful with that Axe, Eugene-ját keverték a Ragyogás befejezése alá. Gyilkosabb mixet nem ismerek.

Mindenkinek ajánlom, kövessétek a héten Kubrickot a Sziklás-hegységbe: „Ha megölsz, se látok nyomot, ismeretlen már e táj. / Alighanem ördög vezet, összevissza, körbe jár" – írta Puskin. Miután megnézte a Ragyogást, ugye.