Az első részt még egy vasárnappal korábban teljes egészében megnéztem a Dunán, és voltak pillanatok, amikor nem is szórakoztam rosszul. A másodikat viszont ott hagytam, ez van.

Arra gondoltam ugyanis – nem most, múltkor –, hogy érdekes lehet megfigyelni, milyen az új királyi televízió, amikor nem propagandázni és szerencsétlenkedni akar, hanem színvonalasan szórakoztatni, illetve egyszersmind feltámasztani egy szép hagyományt. A szép hagyomány alatt azt értem, hogy Kádár János idejében nemcsak Linda volt és Szomszédok, hanem pl. Abigél és Vivát, Benyovszky is, hisz akkor volt miből – anyagilag és tehetségileg is – tisztességes tévésorozatokat készíteni. Az utóbbi néhány évtizedben ezek elmaradtak, a kercsatornákon azért, mert nem éri meg, a köztévében azért, mert nem volt pénz. Pénz, az lett, mint tudjátok, sikerült is kihajigálni az ablakon egy csomót Kálomista Gábor és Jáksó László marhaságaira, Rudolf Pétert viszont velük szemben tehetséges embernek tartom. A nagy sikerű Üvegtigrist ugyan nem kedveltem – se az elsőt, se a folytatásait –, de színésznek pl. klassz a pasas.

Ráadásul az alapjául szolgáló Fehér Béla-regényről is azt mondta mindenki, aki olvasta – én még csak fogom, mert kíváncsi lettem –, hogy igazán rendben van.

Bár ennek a posztnak ez a bevezető része olyan lett szerintem, mintha valami rendes kritika jöhetne utána, az most mégis elmarad. Az első részt követően nem írtam, mert akkor még valahogy nem volt miről. Az az óra, amit időnként nevetgélve, időnként kissé unatkozva eltöltöttem Haumann Péterrel, Lengyel Tamással, az idétlenre maszkírozott Nagy-Kálózy Eszterrel és a többiekkel, nem volt elpocsékolt idő, de értelmes következtetések levonására sem tett alkalmassá. Olyan volt az egész, mintha csak prológus lenne, melyben megismerkedhetünk a szereplőkkel, akikkel majd egyszer bizonyára történni fog valami. Annyit állapítottam meg magamnak lényegében, hogy a jelenetek nagyrészt alul vannak világítva.

Advertisement

A második menet elején, amikor elkezdődött végre az utazás Pozsonyból Debrecen felé, sötét nem volt már, de továbbra is maradt valahogy ez az expozíciós hangütés. Egyszerűen nem akartak lendületet venni az események. Egy lépés előre, állj. Még egy lépés előre, állj. És így tovább. Ráadásul egyre jobban bosszantott, hogy konkrétan nem értem, mit motyog Nagy-Kálózy. Aztán amikor a rablós-megmenekülés akciójelenet sem volt képes elsodorni magával, akkor egyszer csak úgy döntöttem, jobb lesz nekem, ha inkább elkapcsolok.

Azt láttam valahol még múlt héten, hogy a sorozat első részét 85 435 ezren nézték. De így sem ez lesz az új Abigél.

Advertisement

A köztévé nyomorúsága és a Rudolf Péter munkássága iránti érdeklődésemen túl volt még egy oka annak, hogy kísérletet tettem a Kossuthkifli megtekintésére. Ezt is elmesélem, önéletrajzi elemekben bővelkedve. Kisgyermek koromban nálunk minden vasárnap volt sütemény. Úgy mondtuk, hogy tészta. (A tésztát meg úgy, hogy makaróni, de ez alig tartozik ide.) Nem is egy-, hanem sokféle tészta volt rendszerint. Az anyukám nagyon ügyes volt ebből a szempontból, készültek krémesek és lekvárosok, egyszerűbbek és bonyolultabbak, minden rendű-rangúak. Volt, hogy segítettem kikeverni ezt-azt, utána az ujjaimmal törölgettem ki a tálat.

Bizonyára kitaláltátok már, hogy – az aranygaluska, a képviselőfánk, a habroló és sok más mellett – a Kossuth-kifli volt a nagy kedvencem. Na arról nem mondok le! Már csak meg kéne tanulni elkészíteni, hiszen az anyukám megöregedett, fáj a keze, és csak ritkán süt tésztát.