Kedveltem őt. Mindig kedveltem azokat, akik örökre másodikak maradtak, és soha nem lettek elsők. Kiss Péter közel állt hozzá, mégsem lett pártelnök és miniszterelnök sem.

Ez most tényleg nem rólam szól, de: írtam már róla, hogy elég sokáig parlamenti tudósító voltam, de nem az MSZP-hez jártam elsősorban – 90-es évek második fele, új évezred legeleje –, hanem az SZDSZ-hez és a Fideszhez. Mindazonáltal a Világgazdaságnál egy darabig csak ketten foglalkoztunk belpolitikával, Tüske Erikával, ő volt a baloldal-szakíró, és sokszor mentünk együtt sok helyre. Így aztán szocikkal is megismerkedtem – és Kiss Péter volt az egyik legjobb arc közülük. Úgy értve, a legértelmesebb, a legbarátságosabb, a legsegítőkészebb. Ez önmagában nem sok mindent jelent, de valamit talán mégis.

Nem sokat tudtam arról, hogy mit csinált azelőtt – voltak legendák a BIT-es idők sunyiságairól, voltak, akik nem állhatták KB-s és KISZ-es múltja miatt –, de ez ma már nem fontos. A lényeg, hogy tényleg annyira második volt mindig – legalábbis a valóban nagy politikában –, hogy arra nincs is szó. Az MSZP-ben az ügyvezető alelnökségig vitte, két kormányban miniszterelnök-helyettes volt, 2004-ben, Medgyessy Péter megbuktatása után majdnem kormányfővé emelkedett. Ennél többször ziccerbe kerülni képtelenség, a bombagól mégsem jött össze. Másfelől viszont el ne felejtsem – lépjünk egy szinttel lejjebb –: négyszer ötször nyert mandátumot egyéni választókerületben Újpesten. Nem tudom – nem is most kell utánanéznem –, van-e olyan, aki jobban teljesített.

Ezt tudta. Lehet, hogy a kormányfőséget is tudta volna. Lehet, hogy nem nyerte volna meg 2006-ot, de az is lehet, hogy nem ott lennénk most, ahol vagyunk.

Lehet, hogy, lehet, hogy, lehet, hogy, lehet, hogy.

Lehet, hogy ha mégis miniszterelnök lett volna – Gyurcsány Ferenc helyett –, egyáltalán nem líráznék most. Meg az is, hogy igen. Hm. Nyugodjon békében, ahogy mondani szokás.