Magyarország miniszterelnöke szerintem megállíthatatlanul halad az elgyurcsányosodás felé. Nemcsak azért, mert néhány ellentüntető bohózatot csinált a Múzeum körúti ünnepségből, hanem főként azért, mert ebben a kontextusban önmaga paródiájának látszott. És kicsinek.

Nem azért mondom, de úgy érzem, jókor írtam meg ezt a pénteki cuccot.

Úgy kezdődött, hogy sikerült a Kossuth téri hibbantakkal ellenállókkal együtt indulnom az Astoriától a központi ünnepség helyszíne felé, így a környék egyetlen európai uniós zászlaja és a minden tüntetés állandó tartozékának számító plakátos bácsi társaságában vonulhattam pár percig. (Remélem, túl sok hírfotó nem készült rólam ezenközben.) Ez azért volt jó, mert saját szememmel-fülemmel figyelhettem, ahogy a kb. kéttucatnyi mozgalmár behúzódik a tömeg közepébe, biztatják egymást, hogy ne szóródjanak szét, majd mikor az első felindult Orbán-hívő, egy erős testalkatú bocskais pasas – Ugron ugrott nekik, Ugron András, mondta mellettem valaki izgatottan – odanyomul, vezetőjük felkiált: nem ülünk fel a fizikai provokációnak!

Vér is folyt – kommentelte a kommentelő helyszíni mini gyorsposztunk alá. Szó se róla, nem lehet minden dulakodás mellé rakétavédelmet telepíteni, előfordul, hogy ilyenkor felhasad valakinek a szája széle. De az igazság az, hogy a fényképezőgépek sokkal-sokkal többször csattantak, mint a pofonok, és a feszültség közel sem volt annyira iszonyatos, mint első ránézésre tűnhetett. Jöttek hamarjában a biztonságiak, nyomukban a rohamrendőrök, és a komplett Ország Gyűlése Mozgalmat eltolták vagy kétszáz méterre az Astoria irányába. Amennyire láttam, nem szedtek ki senkit, az elszánt tekintetű márcusi ifjak-vének vígan folytathatták a sípolást-dobolást-viktátorozást-demokráciátozást-orbántakarodjozást.

A közelben is maradt ugyanakkor pár magányos és kiscsoportos ellentüntető, akik a túlerőre fittyet hányva tettek gonosz megjegyzéseket szegény kis Miniszterelnök Úrra, ami általában harsány veszekedésbe – egyik-másik hívő rendre érzékenynek bizonyult –, esetenként újabb huzakodásba torkollott. A konfliktusok intenzitása a Himnusz elhangzása után alábbhagyott, és csak akkor kapott új erőre, amikor Orbán Viktor emelkedett szólásra.

Gondolom, kíváncsiak vagytok arra is, hogy milyen volt a Fidesz-közönség. Ilyenkor mindig az jön, hogy az már nem a régi, és ez többé-kevésbé igaz is. Hol vannak már azok az idők, amikor 2002-ben a kétmillió (hehe) Kossuth téri Orbán-kedvelő minimum fele fiatal volt? Azok az idők nincsenek már sehol. Mindazonáltal azoknak se higgyetek, akik kizárólag ütődöttnek látszó nyugdíjas proletárokat mutatnak nektek. A fiatalok sem tűntek el nyomtalanul – ha az arányuk el is kezdett a hibahatár közelébe csökkenni –, ami viszont a jól szituált és egyre idősebb budai hölgyeket és urakat illeti, ők pláne kitartanak eszméik és idoluk mellett. Jó-jó, kevesebben vannak, mint valaha, de nem aránylag vannak kevesebben, hanem nominálisan.

Advertisement

Azt hiszem, ők értették a legkevésbé, hogy mi történik körülöttük. Minden árva viktátorra – ha többnyire messziről is szólt a kórus, időnként elég jól hallatszott – értetlenül csóválták a fejüket, sehogy sem bírtak napirendre térni a méltatlan rendzavarás felett.

Ezen nincs mit csodálkozni, a jelenség merőben szokatlan. Orbán Viktort kifütyülni és lesípolni nem volt divat, ilyeneket Gyurcsány Ferenccel volt divat csinálni Őszöd után.

Félre ne értsetek: korántsem volt olyan a helyzet, hogy a kormányfői beszéd elmondását érdemben akadályozták volna. A síposokat és a dobosokat elég messzire tolták ahhoz, hogy Orbánnak ne kelljen tudomást vennie róluk, de nem elég messzire, hogy ne hallatsszanak.

Advertisement

Mi lett ennek az eredménye?

Az, hogy semmifajta ilyenkor szokásos áhítatról, egymásra találásról, együtt rezdülésről szó sem lehetett. Oké, hogy voltak tapsok és ment egy kis viktorviktor skandálás is az elején és a végén, de inkább csak kötelességtudatból, semmint eufóriából.

Ami ennél fontosabb és még gyurcsányisztikusabb: ez lehetett minden idők tán leggyengébb Orbán-beszéde. Ilyenkor nyilván nem csak a tartalom számít, hanem a közeg is, mivel egyszerre koncentrálsz arra, amit a szónok mond, és arra, ahogy a tömeg fogadja. Ebben a tükörben ezért minden adott volt, hogy a nagy szavak röhejessé váljanak, a kinyilatkoztatások önmaguk paródiájába forduljanak. A miniszterelnök bele is sétált a csapdába, akkora állításokkal rakta tele ünnepi beszédet, hogy a végén már csak vihorásztam bele a vakvilágba.

Advertisement

Mi mást tehettem volna, mikor pl. az hangzott el – a kitartó viktátorozás háttérzenéje mellett –, hogy Magyarországon a mélyben végre megszületett az egyetértés? Meg amikor kiderült, hogy a jövő szempontjából nem az uborka görbülete, hanem az európai ember testtartása a meghatározó? És amikor minden mondatból az tűnt ki, hogy a magyar emberek különös anyagból vannak gyúrva, és bár mint az ujjam, egyedül vannak a fafejű és ellenséges nemzetek tengerében, szerencsére ismerik az egyedül üdvözítő utat a fényes jövő felé?

Ebben a közegben, ebben a kontextusban Orbán Vikor minden szava hamis volt. Én szívesen elismerem tényleg, amikor bárki jól teljesít, akár ez az ember is – kapok is olyankor a pofámra a harcos ellenzékiektől és a hasonszőrűektől –, de ilyen gyámoltalannak és vértelennek még soha nem láttam a spirituális vezető urat. A néhány héttel ezelőtti bazári beszédkor valahogy átjött a harciassága, csakhogy abból semmi nem maradt erre a délelőttre.

Más kérdés, tisztán a sajátjai előtt másképp beszél az ember, és máshogyan is érnek földet a szavak. Ez fontos momentum: Orbán eddig mindig és mindenütt az övéi előtt szólhatott, és úgy volt erős, hogy soha semmi nem zavarta a kémiát. Elég durva, hogy két-három tucatnyi ilyen fura és mérges figura elég volt ahhoz, hogy ez a kémia semmivé váljon.

Advertisement

Mi lesz, ha többen lesznek?

Egyet még muszáj elmondanom, mielőtt azt hinnétek, már megint forradalmi hangulatot keltek és feltételezek így március 15. alkalmából. A fenét. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a mai utcai ellenzéki megmozdulás, de nem várok semmitől semmi izgalmat. Jól néznénk ki. Ez az írás semmi többről nem szólt, csak egy ember folyamatos és tartós deheroizálódásáról.

Fotó: Kovács Tamás/MTI