Úgy alakult, hogy több mai magyar regényt is elolvastam a nyaralásom alatt, és mindegyiket tudom is ajánlani. Egressy Zoltánéról már írtam korábban, most jöjjön a másik három.

Mondjuk Dés Mihály Pesti barokkja pont nem teljesen új: a harmadik kiadása jelent meg nyár elején, és még egy kisebb botrány is kapcsolódik hozzá. A 65 éves szerzőt ugyanis nem vették fel a Szépírók Társaságába, mert egy bírálója szerint a Pesti barokk “nőgyűlölő regény”. Ami leginkább azért érdekes, mert a jelek szerint a Szépírók Társasága nem tudja megkülönböztetni egy szereplő egyes szám első személyben megfogalmazott nézeteit az íróétól, ráadásul a könyv a nyolcvanas években játszódik, a fikció szerint akkor is íródott, és akkor még ez a hozzáállás egyáltalán nem tűnt kirívónak, sőt. De hagyjuk is a Szépírók Társaságát, nézzük inkább, milyen maga a regény, amely elég nagy feladatot vállal magára, hiszen nem kevesebb, mint egy nagyregény a puhuló, de azért még ereje teljében lévő diktatúra Budapestjéről, egyenesen 1984-ből.

A könyv nem adja könnyen magát: néha zavaróan csapongó az elbeszélés, amikor egy épp érdekessé váló sztorit félbehagy egy másik kedvéért, máskor meg túlteng benne a bölcselkedő hajlam, szóval a szigorúbb szerkesztés a javára vált volna, így elég sokszor zökkentett ki az olvasásból. Azt nem tudom, Dés tudatában volt-e annak, amikor Koszta Jánosnak nevezte el a főhősét, hogy a potenciális olvasók közül ez a név sokunknak örökre összekapcsolódott egy nagydarab, bajszos futballkapussal, de egy idő után sikerült túltennem magamat azon, hogy míg az igazi Koszta épp kivédte a Dukla szemét Prágában, a regénybeli szabadúszó értelmiségi a nőket hajtotta a pesti éjszakában. Méghozzá elég nagy sikerrel, nincs az a pillanatra felbukkanó női mellékszereplő, akiről ne említené meg futólag, hogy egyszer becsempészte neki a lompost, és János igen plasztikusan be is számol a szexuális életéről – feltehetőleg ezen buktak ki a nőgyűlöletet emlegetők, akik talán nem olvastak még Houllebecqet. Megjegyzem, nekem ezek a szexuálisan túlfűtött részletek inkább öncélúnak tűnnek a franciánál is és itt is.

Mindezektől függetlenül azonban eléggé sikerült elkapnia Désnek ezt a kádári depressziót: tökéletesen sikerül ábrázolni a nyomasztó, szürke hétköznapokat, ahol az IKV hónapokon át nem hajlandó helyrehozni az általa szétbarmolt fürdőszobát, ahol tizenöt évet kell várni egy telefonra vagy egy Wartburgra, és ahol esténként nincs mit csinálni, csak lejárni ugyanazokra a százszor megunt helyekre, ahol mindig ugyanazokkal az arcokkal találkozik az ember. Igaz, a harmincon túl is buliról bulira és csajról csajra járó főszereplő (akkor ugyebár még nem a negyven volt az új harminc!) is mindent megtesz azért, hogy átjárja az életét a nagybetűs Keserv, és kicsit kárörömöt is érzek, amikor végre beüt a mennykő, mert az egyik nő a sok közül hirtelen nagyon fontos lesz neki, és egy Don Juan számára nincs veszélyesebb, mint tényleg beleszeretni valakibe. Hát még akkor, ha az a valaki 17 éves.

Advertisement

A regényt azzal is szokás reklámozni, hogy akár kódolva, akár név szerint említve feltűnnek benne a korabeli Budapest jellegzetes figurái, kezdve a divatos alternatív művészektől az ún. demokratikus ellenzékig, de ezek csak nüanszok. Viszont aki végigélte azt az időszakot, annak biztos izgalmas játék lehet, kit takarhat a meghasonlott festő, Sarlós Gergő, a seggnyaló eminens, Gordon György, vagy az ünnepelt és ritka ellenszenves kamuművész, Czukor figurája. Utóbbiak például elég jól sikerültek, és a regényen végigvonuló műfaji paródiák többsége is tetszett (a kedvencem talán a temetőbeli kalandozás a 93 éves nagyival és szintén nyugdíjaskorú lányával), de valahogy az volt az érzésem, Dés több regényre való sztorit és mondanivalót zsúfolt a Pesti barokkba. Ettől még ajánlani tudom a könyvet annak, akit érdekel ez a korszak, és nem riaszt el a terjedelem, mert a sok szellemi maszturbációt lehántva jó korrajzot és sztorit kapunk. Azóta Dés Mihálynak további könyvei jelentek meg, és könnyen lehet, hogy lesz még regénye, azt pedig szerintem túléli, hogy nem választották be maguk közé a szépírók.

Benedek Szabolcs A kvarcóra hét dallama című regénye csak egy évvel később játszódik, viszont egy világ választja el a Pesti barokk dekadens, sötét, kelkáposztaszagú Budapestjétől, hiszen a helyszíne a szolnoki lakótelep. A szerző azok közé a kortárs írók közé tartozik, akik cselekményközpontú elbeszélői stílusa közel áll hozzám: nincsenek hatásvadász, “szikár” mondatok, sem túlírt szövegrészek, csak a cselekmény tart A pontból B pontba. Én korábban jobbára a zenei tárgyú írásait olvastam, itt viszont most sikerült karanténba zárnia az általam ismert Beatles-rajongó énjét, és megpróbál bebújni egy 12 éves fiú bőrébe 1985-ben, aki belekeveredik egy rejtélyes bűnügybe.

Advertisement

Bár eddig csak egy vasúti átszállás miatt jártam Szolnokon, és közel sem éltem meg tízévesen olyan borzalmasan a ’85-ös évet, elég könnyen tudok kapcsolódni a könyvben leírt világhoz. 1985 azért is ideális választás, mert talán ez volt a szocialista Magyarország utolsó teljes éve: egy évvel később már tisztán látszott, hogy egyhamar nem lesz atomháború, megjelent a médiában is a glasznoszty és a peresztrojka, és egyre nyíltabban kezdett repedezni a szocializmus építménye, ami a következő években fel is gyorsult. 85-ben viszont még abszolút uralkodott a hülyeség, és akkor akár az is előfordulhatott volna, hogy kiskorúakat szerveznek be ügynöknek, vagy megpróbálnak eltussolni egy egész várost izgalomban tartó gyilkosság/öngyilkosságsorozatot.

A történetet viszont a főszereplő, Tóth Bence elbeszéléséből ismerjük meg, és nekem elég sokáig tartott, mire leesett, hogy ez a fiú súlyos problémákkal küzd: minimum Asperger-szindrómás, de az is lehet, hogy autista. Ez így konkrétan nincs kimondva (bár több utalás is van rá), ezért egy ideig bosszantott a viselkedése, de fokozatosan kibomlik, hogy nem biztos, hogy rá kéne haragudni, amiért rendszeresen irracionális döntéseket hoz, sokkal inkább a környezetére, amely abnormális elvárásokat támaszt vele szemben. Sőt, olyan helyzetbe kerül, amelyben egy egészséges gyerek sem biztos, hogy meg tudná állni a helyét, hát még egy olyan, aki senkihez nem lehet őszinte.

A könyv igazi erénye itt is a korszakábrázolás, nem is csak a millió tárgyi emlék a közértekből azóta eltűnt kávédarálóktól a rémes emlékű Mese sajtig, hanem a közeg, ahol mindig minden ugyanolyan, legyenek bár szürke hétköznapok vagy mozdulatlan, forró nyarak, és ahol mindezek ellenére váratlanul történik valami szokatlan. A befejezéssel aztán sikerült alaposan meglepni engem, ami egyáltalán nem baj, sőt az sem szokott zavarni, ha az író nem rágja a szánkba a megoldást, itt mégis el tudtam volna viselni egy kicsit bővebb kifejtését is annak, hogyan került az okkultizmus a dögunalmas, kisvárosi szocialista mindennapokba. Mégis érteni vélem a szerző indíttatását, hiszen azt gyerekként csak hittük, hogy nem történik semmi: a felszín alatt 1985-ben is mentek dolgok, miközben az újság csak azt írta meg, hogy Berhidán földrengés volt, és megrepedt pár ablak. Úgyhogy akár az is előfordulhatott volna, hogy megjelenik maga a Sátán, ahogy Örkénytől tudjuk is, hogy egyszer már feltűnt korábban Füreden.

Advertisement

Ezek után úgy volna logikus, hogy a harmadik regény 1986-ban játszódjon, de Kedves Tibor: A rinocérosz-terápia című könyvéhez 2010 Budapestje szolgáltatja a hátteret. A rinocérosz-terápia abban is különbözik a másik két könyvtől, hogy ez egy könnyedebb hangvételű, krimielemekkel dúsított fekete komédia, bár a Pesti barokkhoz annyiban hasonlítható, hogy ennek a sztorinak is egy szexista nőfaló a főszereplője. Méghozzá Kis Norbert, az Állatkert főorvosa, aki nemcsak, hogy rendszeresen feltűnik a bulvármédiában, amikor valami cuki állatbébi születéséről kell beszámolnia, hanem a tetejébe iszonyatosan jó pasi is, és mindezt kényelmes playboy-életmóddal koronázza meg. Kár, hogy aztán kiderül, ezt az életmódot bűncselekmények elkövetésével tudja csak fenntartani.

Kedves Tibornak (aki valójában Kovács) ez az első regénye, és elég élvezetes olvasmány, különösen az első fele, a másodikban ugyanis elszabadul a szerző agya, és egyre bizarrabb dolgok történnek, ami eredményeként vérben és egyéb, állati és emberi testnedvekben tocsoghat az olvasó. Ráadásul megjelenik egy pszichologizáló szál is, és talán azzal sem árulok el nagy titkot, ha szólok, hogy Kis Norbertről is kiderül lassan: nem is akkora király, amekkorának mondja magát.

Advertisement

A könyv cselekménye kicsit olyan, mintha valami divatos mai tévésorozat forgatókönyvét követné: egymást érik a nem várt fordulatok, végül már kicsit túl is pörög a sztori, tényleg senki és semmi nem marad olyan, amilyennek az elején láthattuk. Ami külön jó, hogy eléggé sikerült a sztorit a 2010-es évek magyar viszonyai közé beültetni, az állatkerti szál pedig pláne nagy erénye a könyvnek, de ez el is várható annak ismeretében, hogy a szerző egykoron orrszarvúápolóként is dolgozott az Állatkertben, még polgári szolgálatosként. Az én kedvenc szereplőm viszont Darázs, a hiéna volt, még ha a tigriseket és oroszlánokat megszégyenítő szuperragadozói mivoltát kicsit túlzásnak is éreztem. Ha nem riadunk vissza a morbid csavaroktól és a túlcsordult írói fantáziától, A rinocérosz-terápia szórakoztató nyári olvasmány, és ha ráhangolódik az ember, néhány óra alatt a végére érhet. Persze aki nem olyan türelmetlen gyorsolvasó, mint én vagyok, az ne siessen, nem lóverseny ez!