Voltam már csomó külföldi fesztiválon és klubkoncerten egyaránt. Ezek viszont általában globálisan ismert zenekarok koncertjei voltak. Egyszerűen olyan dolgok, amikért elutazik az ember, ha van lehetősége.

Péntek reggel viszont azt dobta az internet, hogy az antwerpeni dokkoktól egy köpésre, a város szélén egy bizonyos Trix nevű klubban három belga garázsrockzenekar is lemezt premierez. Én pedig, hoppá, épp arra jártam!

Napközben a városban bóklászva csomó Arcade Fire-turnéplakátot láttam, és azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon miért nem az alig 50 kilométerre lévő, dupla akkora népességű Brüsszelben lesz a koncert. Odaérkezve a Trixhez azonban lassan elkezdett összeállni a kép. A lakóteleptől biztonságos 100 méterre egy meglepően nagy és modern épületet találtam. Gyorsan le is ellenőriztem neten, hogy jó helyen járok-e, vagy csak eltévedtem.

Kiderült, hogy a Trix egy ilyen összetett szórakoztatóközpont kisebb és nagyobb termekkel. Ahogy a kínai negyed leglepukkantabb talponállóiban, úgy ide is pedánsan ki volt írva, hogy speciel 432 fő fér be maximum. A benti terem azonban mobilfalakkal meg volt felezve, de csak a dj-pult mögé nézve látszott ez a trükk. Volt kábé kétszáz szekrényes ruhatár önkiszolgálóban, egy viszonylag nagy cigizős-szellőzős terasz, és egy olyan tisztességes színpad, ami Budapesten kétszáz fős koncertekhez szerintem sehol sincs.

Advertisement

Nyugat-Európában nekem az a taktikám, hogy miután a forintot átváltom euróra, egy eurót száz forintnak számolok. Tehát ha van egy napra harminc euróm, akkor azt mondom magamnak egy 3 eurós sör után, hogy mára még van 2700 forint, ez tök jó, Ádi! Érdemes kipróbálni. Ez ellen nem tehet semmit a mocskos kapitalizmus, ez a szabadjára engedett ösztönös ragadozó. Látom, hogy 220 forint a pohár sör, kérek is egyet, amikor mutatják, hogy balra van egy csomó kicsapolva, a felesleges habtól műanyagkéssel megszabadítva. Az első ingyen van, welcome drink – mondják. Fogok még venni úgyis eleget, teszem hozzá.

Már az első koncertre alig lehet beférni. Az átlagosan a húszas évei elején járó, kizárólag fehér bennszülött közönségnek egy mosolygós negyvenesekből és egy lecsúszott, csodabogárszerű, bozontos frontemberből álló zenekar játszik garázspopot. Néha zajosan, lendületesen, néha egy szál gitárig lecsupaszítva. Olyan, mint egy neurózis és igazi karizma nélküli Daniel Johnston-koncert. Az emberek szeretik, én meg örülök, hogy ilyet is láthatok.

Advertisement

A kiíráshoz képest nagyjából 5 perc késéssel egy vagy két generációval fiatalabb csapat jön. Mountain Bike néven játszanak indie-rockot, valahol a Strokes és a Libertines között félúton. Ez se átütő, Piresian Beach Zsófi barátom kisujjából nagyobb számokat ráz ki, viszont annyira magabiztosak, hogy simán el tudom képzelni őket, hogy akár a Sziget nagyszínpadján sem lennének zavarban.

Aztán jött a Double Veterans, akik egyik dalukkal úgy megfogtak, hogy egyértelmű volt, mi a péntek esti programom. Élőben azért annyira nem meggyőző ez a garázsos, pszichedelikus rockzene, de ők is nagyon élnek a színpadon, a pöttyös inges, barkós frontember pedig egy az egybe Bobby Gillespie. Ekkor már teljes őrület van, megy a stage diving, néhányan kiabálják is a szövegeket. Én pedig megértem, hogy hiába javul a budapesti popkultúra őrületes tempóban, azért nagyon messze vagyunk mindettől.

Advertisement

Van zenei oktatás, így mindenki tud legalább egy hangszeren játszani. Vannak jó, rokonszenves klubok, akik befogadnak ilyesmi produkciókat, holott elhanyagolható bevétel lehet ebből egy nagytermes bulihoz képest. Egy negyedakkora városban, mint Budapest, van közönség, ami veszi a fáradságot kivándorolni a dokkokhoz, hogy megnézzen három nem átütő, de teljesen okés koncertet. És bár nem fizettek semmit, mégis magától értetődően jött be mindenki a teraszról, amikor kezdtek az egyes zenekarok. Ez így együtt olyan lemaradást mutat Budapest részéről, amit a bulinegyed lendülete se tud egyhamar behozni.

Képek sorrendben: Double Veterans / Zsidónegyed / Shovels / Mountain Bike. Az effektekért bocsi.