Az új Pókember két és fél órás, van benne három gonosz, féltucat akciójelenet, mégis csak ásítozni van tőle kedvem. Kritika.

Messziről fogom kezdeni, tartsatok ki. Van egy elméletem, hogy a CGI 1993, azaz a Jurassic Park bemutatása óta semmit sem változott. Minden fejlődés csak kozmetikai, amit még több renderelő erővel, még több tárolóhellyel és még jobban megizzasztott dél-ázsiai béranimátorral lehetett elérni. Harminc éve létezik a technológia, húsz éve semmit nem lépett előre a felhasználása. Raádásul tíz éve legalább a legtöbb blockbuster egy bizonyos pontnál, vagyis az akciójelenetek kezdeténél átlép egy határt, ahonnan kezdve minden egyes dolog amit látunk a vásznon, nem létezik a fizikai világban, csak digitális formában.

Most éppen Spotify-t hallgatok, szóval nem emiatt panaszkodom, hanem amiatt, hogy a Jurassic Park óta kevés film tudta összegyúrni a valóságost és a rajzoltat, és mivel minden egyes dolgot sokkal egyszerűbb az utóbbival elintézni, nem is foglalkoztak az előzővel. Ez volt az egyik legnagyobb kritika az előző Pókember-trilógia első részével szemben is, hogy az animáció rajzfilmszerű, a az ugráló szuperhős fizikája rossz, a mozgása darabos, videojátékszerű, hiteltelen.

És most itt van 12 évvel később a második Pókember-trilógia második része. 2001-ben mutatta be az Apple az első iPodot. 2002-ben, Sam Raimi filmjével egy időben jött ki az első XBox. A zenelejátszóból azóta lefutott hét generáció, az Xboxból tavaly kijött a harmadik változat, viszont még mindig egy olyan világban élünk, ahol képtelenség egy hálókon csüngő, falakra mászó, röhejes kosztümökbe öltöztetett szupergonoszokat felpofozó szuperhős ténykedését úgy megmutatni, hogy ne az legyen az ember első gondolata, hogy ezeket sokkal jobban szerette, amikor nem akciójeleneteknek, hanem átkötőknek hívták őket konzoljátékokban.


Miről szól: Még a szuperhősök sem tartják be az összes ígéretüket. Peter Parker (Andrew Garfield), aki vörös-kék pókruhájában üldözi a gonoszt a nagyvárosi utcákon megígérte szerelme haldokló apjának, hogy kerülni fogja a lányt (Emma Stone) - és így gondoskodik a biztonságáról. Ám ez egyszer megszegi az ígéretét. Nem elég neki, hogy elkapjon minden bűnözőt, kevés a toronyházak fölötti, őrült tempójú száguldás és lendülés: Gwen nélkül már semmit sem ér az élete. Lehet, hogy meg fogja bánni: egy új szupergonosz ellenfél, Electro (Jamie Foxx) felbukkanása ugyanis minden eddiginél nagyobb veszélybe sodorja - és a múltjából is újabb, tisztázatlan emlékek kísértik.

Advertisement


A CGI elnyomása miatt nyígni pont olyan, mint amikor 2008 környékén minden agyalágyult popzenei újságíró kifakadt az Autotune ellen, szóval visszafogom magam.

A csodálatos pókember 2. hosszú, érdektelen, zsúfolt, egy pillanatig sem érdekes, sem izgalmas. A története egy pont kivételével csak egy hosszú felvezetés a következő részre, de az az egy pont is világos már mindenkinek, aki valaha olvasta a képregényeket, vagy tudja, hogy a Raimi-filmekben hogyan is hívják Peter Parker csaját. A gonoszok közül Electro olyan, mintha az eredettörténetével együtt a nyolcvanas évekből lépett volna ki - kivéve amikor az elektromos erejét használja, mert akkor valami miatt mindig dubstep szól. A Zöld manót Willem Defoe-ként sokkal jobb volt, mint a sittes punkos Pumuklinak sminkelt Dane Dehaan, aki ráadásul a film utolsó felvonásáig nem is mesterkedik sok rosszban. Aztán meg ott van Paul Giamatti Rhinóként, aki egészen pontosan annyit van a filmben, mint az előzetesben.

Advertisement

Sem akciójelenet, sem gonosz, akkor mi marad? Egy romantikus tinifilm egy elfoglalt fiúról, ami speciel nem az a műfaj, amiért egy Pókember-filmet megnézek.

Örök morgóként én sem tudom, hogy milyen Pókember-filmet néznék meg szívesen, de azt biztosan sokat segítene, ha nem egy olyan bizottságilag összegányolt termék lenne, amit a gyártó csak azért készít el, hogy ne szálljon át egy másik cégre a megfilmesítési jog. Ezért volt annyira összecsapva A csodálatos Pókember első része, ezért követte olyan gyorsan a második rész, ezért rendezi ezt ugyanaz a rendező (Marc Webb elsőre bevállt, minek változtatni?), ezért tolja előre a pénzgyártó szekeret a Sony. Tudom, hogy a vállalati háttérnek elvileg teljesen függetlennek kellene lennie az elkészült filmtől, de nem tudok nem arra gondolni, hogy míg a Marvel egyre nagyobb köckázatokat vállal (lásd Amerika kapitány 2, A galaxis őrzői, Hangyaember) egyre egyénibb rendezőkkel, a Sony lesz a képregényfilm-készítés hajmetálja. Hátha majd nemsokára náluk is beköszönt a grunge.