Illustration for article titled Így volt szép minden – mit jelent neked vagy nekem Törőcsik András?

Egressy Zoltán, az egyik legsikeresebb magyar drámaíró könyvet írt Törőcsik Andrásról, Lila csík, fehér csík címmel. Milyen lett? És lehetne mások kedvenc futballistáiról is ilyet írni?

Advertisement

Minél jobban közelítünk a mához a magyar foci történetében, annál kevesebb olyan játékosunk akad, akiről érdemes lenne. Könnyen lehet, hogy Törőcsik András óta nem is volt ilyen. Eleve ő az utolsó olyan magyar futballista, akiből tényleg világklasszis lehetett volna, vagy talán az is volt a maga módján. Fura módon ez nekem, aki a 82-es vébével kezdtem követni a focit, nagyon sokáig nem esett le, leginkább azért, mert az már a lejtmenet kezdete Törőcsik karrierjében. Akadtak még nagy meccsei, az 1. FC Köln elleni híresre emlékszem is, de akkorra a hajó elment, számomra pedig egy volt a sok lejárt és unalmas fradista, újpesti, vasasos és egyéb sztárocska közül, Nyilasival, Kiss Lacival, Pölöskeivel és a többiekkel együtt.

Ha én nyolc-kilencévesen szövetségi kapitány lehettem volna, könyörtelenül Videoton-, Rába ETO- és Tatabánya-játékosokra építettem volna a válogatottat, és Törőnek nem osztottak volna lapot, csakhogy akkoriban már a való életben sem nagyon osztottak neki. Egressy Zoltán nálam is jobban tudja ezt, és azt is, hogyan juthatott odáig: a féreg argentinok elleni piros lappal 78-ban, az egy évvel későbbi autóbalesettel, a Debrecen ellen elflegmáskodott tizenegyessel, és végül azzal, hogy 82-ben ígéretük ellenére sem engedték külföldre igazolni a szemét komcsi funkcionáriusok. Nem csoda, hogy ezek után nekem csak a felvizezett Törőcsik jutott.

Advertisement

Az enyémnél pár évvel idősebb generációnak viszont, amelyhez Egressy is tartozik, jó eséllyel Törő volt a No. 1, már ha éppen nem Nyilasi Tibor volt az. Ők ketten jó barátok voltak, a válogatottban csapattársak is, de tűz és víz a karrierjük, és nemcsak azért, mert rivális csapatokban fociztak: Nyilasiról például nem lehetne ilyen könyvet írni, amilyet Egressy írt most Törőcsikről. Az övé egy sikeres, de mégiscsak szokványos sportolói karrier, csúcs- és mélypontokkal, Törőcsiké viszont Radics Béláéhoz hasonlóan magában hordozza a drámát és a tragikumot, és a bukása tulajdonképpen szükségszerű, mint arra Egressy is ráébred, amikor hitetlenkedve hallgatja egy számmisztikával foglalkozó barátnőjét.

Sajnos Törőcsik fénykorából, a hetvenes évek második feléből gyakorlatilag semmi filmanyag nem maradt fent, így kénytelen vagyok elhinni a szemtanúknak, hogy akkoriban tényleg a világ legjobbjai közé tartozott a posztján, ami hivatalosan középcsatár volt, de az ő szerepkörét leginkább a később megjelenő és rendkívül idiótán hangzó “hamis kilences” meghatározással lehet leírni. (Egressy Ronaldinhóhoz és Neymarhoz hasonlítja, de gyanítom, inkább a játékhoz való hozzáállása, semmint a stílusa miatt.) Ha ma játszana, talán a csatár mögötti kötetlen szerepkör feküdne neki a legjobban, és a bírók is jobban védenék a testi épségét a labda helyett őt rugdosó védőktől. Neki viszont a kemény hetvenes-nyolcvanas évek jutott, brutális védőkkel, lehúzós fociközeggel, kocsmázós haverokkal, a hatalmukkal visszaélő sportvezetőkkel – talán tényleg rosszkor született. De ez önmagában nem lehet magyarázat semmire.

Advertisement

Egressy sok-sok oldalon át próbálja megfejteni, hol siklott ki ez a karrier, de a könyv csúcspontja mégis az a rész, amely egy alternatív valóságot vázol fel: Törőcsik nem Szirtes Pál 33 éves anyagbeszerző autójában utazik haza Zalaegerszegről, hanem a csapatbusszal, épp ezért balesetet sem szenved, hanem részt tud venni egy héttel később a világválogatott meccsén, disszidál, és a Benfica érintésével Barcelonába kerül, ahol Maradonával játszhat együtt. Azzal a Maradonával, aki (és ez már nem az alternatív valóság) értetlenkedve vette tudomásul, hogy Törőcsik nem játszik ellenük a 82-es vébén. Vagyis ez a fantasy karrier nem teljesen légből kapott, de ilyen százból egyszer, ha összejön.

Ami nekem különösen érdekes, hogy a szerző hiába idősebb nálam hét évvel, a hetvenes-nyolcvanas években felnőtt fiúkként elég sok közös pontunk van, az egyedül lejátszott gombfocibajnokságoktól kezdve az évtizedek távlatából is megjegyzett Népsport-tudósításrészleteken át a fölöslegesen sok focistanévig (érezhető perverzitással írja le például, hogy a Tatabányában Knapik a balhátvéd), vagy éppen a nemzetközi focikupákból megtanult ismeretlen városnevekig. Természetesen nekem is volt kedvenc játékosom: már írtam egyszer, hogy a Vidi jobbszélsője, Májer Lajos lett a kiválasztott. Még van is pár közös pontja Törőcsikkel: ő sem hozta ki magából a maximumot, messze nem.

Advertisement

Ha a pályafutását azzal a kilóra mérős szemszögből nézzük, amitől ölni tudnék, akkor Májer nem volt nagy etvasz: nem nyert soha semmit. Az elkallódott Törőcsiknek összejött három bajnoki cím, neki egy sem, csak egy ezüst- és két bronzérem. Szintén ezüst a Magyar Kupában és az UEFA-kupában is, és az a bizonyos gól a Bernabeu-stadionban (magyar gól a Real Madrid ellen egy európai kupadöntőn, te jó ég!), az sem ért semmit, hiszen összesítésben a spanyolok nyerték a döntőt. Ja, és volt háromszor válogatott, miközben a posztján játszó, nyilvánvalóan tehetségtelenebb honvédos Bodonyi 27-szer, ezen még most is fel tudom idegesíteni magam. Igaz, az UEFA-menetelés idején Májer is visszakerült a keretbe, sőt, a Ciprus elleni hazai vébéselejtezőn ő kezdett volna, erre mi történt? Megsérült, és többet a válogatott közelébe sem került. Aztán fiatalon meghalt egy hülye közúti balesetben. De ne ez legyen a lényeg.

Hanem az, hogy Májer a korszak egyik legjobb magyar szélsője volt, és amikor ment neki a játék, egyszerűen nem bírták tartani, a legjobb példa erre a frissen Európa-bajnok sztárokkal, Fernandezzel és Rocheteau-val felálló PSG elleni idegenbeli 4-2, ahol ugyan Szabó és Csongrádi lőtték a gólokat, de a kiismerhetetlenül cselező, gyors és két gólt is előkészítő Májernek is legalább akkora szerepe volt a győzelemben (nemrég vettem csak észre, hogy fent van az egész meccs a YouTube-on, halló!). Nagyot játszott a visszavágón is, meg otthon a Partizan elleni 5-0-ás meccsen, de a csúcs Párizs volt, ilyet nemzetközi kupameccsen, komoly csapat ellen azóta se nagyon láttam magyar játékostól. Majdhogynem Törőcsiknek a Köln elleni villogását idézi, csak itt mások is felnőttek mellé. Szóval nem érdektelen az ő története sem, na.

Advertisement

De hogy ki is volt valójában, arról fogalmam sincs. Csak a pályán láttam, sose laktunk ugyanabban a városban, és a Képes Sportból tudtam, hogy a kedvenc étele a rakott palacsinta, kedvenc írója Berkesi András, a kedvenc zenekara pedig a Korál. Slussz. Egressynek viszont egész más viszonya volt az ő bálványával: eleve Törőcsik törzskocsmája fölött lakott, sokszor látta civilben is, több közös ismerősük volt, és később beszélget is vele, majd egyéb módon is összeér az életük, és közelről láthatja a leépülést, ami az egész sztorijában a legszomorúbb rész, de ez is hozzájárul az életút regényes mivoltához. Viszont így többször is szervesen egymásba ér a történetük, és semmi erőltetettség nincs abban, ahogy összekapcsolódnak Egressy gyerekkorának fontos eseményei Törőcsikkel.

Ami nekünk jó, mert kapunk egy elég pontos korrajzot is a hetvenes évekről, elkerülve az üres nosztalgia vagy éppen a “bezzeg mi még nem a Facebookon éltük a fiatalságunkat” hozzáállás kínálta csapdákat, és a könyv valahogy úgy szól Törőcsikről, ahogy Nick Hornby Fociláza az Arsenalról: mindkét könyv önéletrajz a rajongás tükrében. Egressyé az irodalmibb nyelvezetű, és nem is vállal olyan sokat, mint az angol foci több évtizedét is körüljáró Hornby, cserébe személyesebb. És mivel a magyar foci a tárgya, természetesen melankolikusabb is. De a végén szerencsére felment mindenkit a további töprengés alól: lehet, hogy többszörösen elcseszett karrier volt Törőcsiké, és az epilógus még nyomorettóbb az alkoholizmussal és a betegségekkel, de örüljünk annak, hogy volt egy ilyen játékosunk, akiről gyerekek ezrei gyűjtötték akkoriban az újságcikkeket, és aki legalább magában hordozta a kitörés ígéretét, “így volt szép minden”.

Advertisement

Fotó: Törőcsik András Fan Club/Facebook

Share This Story

Get our newsletter