Pont ezen morfondíroztam a minap: hogy most, hogy kezdek visszaszokni a futballra, miért van az, hogy miközben a spanyolt nagyon szívesen nézem, és a némettel meg az angollal is igencsak tudok mit kezdeni, az olaszból bőven elég egy perc. Még sok is. Nem is kicsit.

A végére járni, pláne megírni rendesen nem tudtam ezt, hiszen ha nem nézem, akkor elég nehéz lenne argumentálni a mégoly intenzív érzéseket is. És erre jött most ez az origós újságcikk, és szépecskén benne van minden. A rohadó stadionoktól az üres széksorokon és a nyomasztó ultrák által meghatározott hangulaton át az értékelhetetlen és fantáziátlan játékig.

Egészen megdöbbentő, hogy mondjuk tíz-húsz évvel ezelőtt – akkoriban lelkesen követtem ezt a sportágat – még a klubfutballban is etalonnak számítottak az olasz nagycsapatok. Talán még később is, ti biztos jobban tudjátok. Hát, így múlik el a világ dicsősége azok feje felett, akik képtelenek nyitott szemmel közlekedni a modern kor vívmányai között.

Fotó: Valerio Peniccino/Getty