Ha az ember meghúz párszor egy kis hálót egy balatoni nádas sekély vizében vagy egy patakban, a kihalászott törmelék között szinte biztosan lesznek fura, növényi darabkákból vagy kis kövekből épített csövecskék, amikben örző-védő állkapcsú tegzeslárvák laknak. A legjobb szórakozás berakni a lárvákat egy kis, hínárral és növényekkel telerakott akváriumba, és figyelni őket pár napig. A tegzeslárva feje félelemkeltő, de a potrohát elfelejtette kigyúrni, így az puha és kövér maradt. A lárva - aki pár hetes felnőttkorában molylepkére hasonlító rovarrá alakul át - hiú, ezért fűzót épít magának, pontosabban maga köré, hogy ne látszódjon a potroha. A lárva a magyar emberekhez hasonlóan abból építkezik, amit a lakhelyén talál. Van, ahol apró színes kavicsokat vagy kagylódarabkákat ragaszt magára, van ahol hínár- és kákatörmeléket.

Ha elég szemetek vagyunk, és miért ne lennénk azok, a tegezt óvatosan lefejthetjük a begyűjtött tegzesről, aztán napokig szórakozhatunk azt bámulva, ahogy az akvárium fenekére szórt építőanyagokból új csövet épít magának. Hubert Duprat-nak az az ötlete támadt, hogy a gyerekkori természetbúvár-játékot úgy játssza újra, hogy a lárváknak aranylemezkéket, igazgyöngyöket és drága- meg fáldrágaköveket ad, hadd válogassanak, aztán ragasszák magukra azt, ami a legjobban tetszik a kincsesládából. A francia művész ötlete nem most, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján támadt, csak Neil Gaiman éppen most posztolt róla.

A művészi kísérlet végeredményeiból azt a következtetést is levonhatnánk, hogy az ötvösség olyan mesterség, amit tehetségesebb lárvák is képesek magas szinten űzni. De nekem vannak ötvös származású barátaim, így ezt visszautasítom!

[via Neil Gaiman]