Arra jutottam, hogy nem nagyon. Pedig kéne. Mert igaz ugyan, hogy aligha fontos vagy érdekes ember, de hát mégiscsak komoly – már amennyire – tisztsége van, kultúrpolitikai döntéseket hoz, nyilatkozatokat tesz, formálja a közbeszédet, izeg-mozog, provokál.

Az kevés, hogy Kerényi Imre a két lábon járó nácimegszállás-szobor, akit arra tartanak, hogy lekösse a balosok-liberálisok figyelmét. Az is kevés, hogy minden hatalomnak szüksége van bohócokra. Közben meg adná magát, hogy azt mondjuk, amilyen a szócső, olyan a hatalom. Kinek ki jut, ugye. Hát, nem tudom.

Fogalmam sincs, milyen volt Kerényi Imre színházi rendezőnek, nem hiszem, hogy láttam volna előadását valaha. Színházigazgatónak állítólag megfelelt, látogatott és népszerű helyet csinált a Madáchból, más kérdés, hogy a kritika nem dicsérte, tömegszínházat nem szokás magasztalni. Mindegy, nem értek ehhez.

Akkor tűnt fel a látóteremben, amikor az Antall-kormány idején a Demokratikus Charta egyik prominenseként feszítette ki az ernyőt, merészen védekezve a rettentő barna eső ellen. Az MSZMP-ből az MDF-en – a Csurka-ellenes szekcióján – és a Chartán át jutott el tehát a Fideszig. Ha még egyet lép, Debreczeni Józseffel tarthatott volna.

Maradjunk annyiban: minden, amit mond és tesz, marhaság. Kerényi Imre egyszerűen nem más, mint egy karikatúra. Az volt a 90-es évek elején, a Hír Tv-s műsoraiban, az alaptörvény asztala és a Magyar Krónika feltalálásakor, és akkor is az, amikor buzilobbizik.

Advertisement

Már a hivatalos titulusa is karikatúra: a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott.

Nem, ezt az embert nem lehet komolyan venni. Tudom, hogy viccnek viszont rossz – mitől lenne jó a magyar politikai humor? –, de akkor sem. Vessetek meg, köpjetek le, nem vagyok hajlandó, és kész. Így jártam.