Arra jutottam, hogy nem nagyon. Pedig kéne. Mert igaz ugyan, hogy aligha fontos vagy érdekes ember, de hát mégiscsak komoly – már amennyire – tisztsége van, kultúrpolitikai döntéseket hoz, nyilatkozatokat tesz, formálja a közbeszédet, izeg-mozog, provokál.

Az kevés, hogy Kerényi Imre a két lábon járó nácimegszállás-szobor, akit arra tartanak, hogy lekösse a balosok-liberálisok figyelmét. Az is kevés, hogy minden hatalomnak szüksége van bohócokra. Közben meg adná magát, hogy azt mondjuk, amilyen a szócső, olyan a hatalom. Kinek ki jut, ugye. Hát, nem tudom.

Advertisement

Fogalmam sincs, milyen volt Kerényi Imre színházi rendezőnek, nem hiszem, hogy láttam volna előadását valaha. Színházigazgatónak állítólag megfelelt, látogatott és népszerű helyet csinált a Madáchból, más kérdés, hogy a kritika nem dicsérte, tömegszínházat nem szokás magasztalni. Mindegy, nem értek ehhez.

Akkor tűnt fel a látóteremben, amikor az Antall-kormány idején a Demokratikus Charta egyik prominenseként feszítette ki az ernyőt, merészen védekezve a rettentő barna eső ellen. Az MSZMP-ből az MDF-en – a Csurka-ellenes szekcióján – és a Chartán át jutott el tehát a Fideszig. Ha még egyet lép, Debreczeni Józseffel tarthatott volna.

Maradjunk annyiban: minden, amit mond és tesz, marhaság. Kerényi Imre egyszerűen nem más, mint egy karikatúra. Az volt a 90-es évek elején, a Hír Tv-s műsoraiban, az alaptörvény asztala és a Magyar Krónika feltalálásakor, és akkor is az, amikor buzilobbizik.

Már a hivatalos titulusa is karikatúra: a tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott.

Advertisement

Nem, ezt az embert nem lehet komolyan venni. Tudom, hogy viccnek viszont rossz – mitől lenne jó a magyar politikai humor? –, de akkor sem. Vessetek meg, köpjetek le, nem vagyok hajlandó, és kész. Így jártam.

Share This Story

Get our newsletter