Most már bevallhatom, egy hónapja némiképp kínomban emeltem be a Pond lemezét is az év eleji albumváró posztba – nem mintha nem lett volna igaz, amit írtam róla, de olyan nagyon nem vártam. Erre meg?

Ha egy nappal később jelenik meg az a poszt, simán lecseréltem volna a Tame Impalára, amely aznap jelentette be, hogy lesz új lemez az idén.

A Pond amúgy is a Tame Impala árnyékában volt: személyi átfedések is vannak a két zenekar között, mindketten Perth városából jöttek, de míg Kevin Parker gyakorlatilag egymaga a Tame Impala, addig a Pondnak van egy háromfős magja, akik a számokat írják (nevük is van: Nick Allbrook, Jay Watson, Joe Ryan).

Amikor 2012-ben a Tame Impala a világ legnagyobb mai pszichedelikus rockzenekarává vált, a Pond sorsa megpecsételődött, végképp ők lettek Parker ügyes utánfutói, akiket a saját jogukon azért annyira nem szokás komolyan venni. Pedig érdemes.

Az előző két lemezt ismerem (eddig ötöt csináltak összesen), azok is jók voltak, de igazán karakteres zenekarrá a most januárban megjelnet Man It Feels Like Space Againnel értek. Ha szereted a jó értelemben elszállt, pszichedelikus pop-rockot, akkor ez egy csodálatos lemez.

Advertisement

Hasonlatként elég egyértelműen adja magát a 90-es évek két neopszichedelikus sztárzenekara, a Mercury Rev és a Flaming Lips, de például az utóbbi elmúlt évtizedbeli produkcióival ellentétben ez – ahogy Everett True is megjegyzi itt – egyáltalán nem irritáló.

Aztán az sem hülyeség, hogy az MGMT épp ezt a lemezt szerette volna megcsinálni a feledhető harmadik albuma helyett, és persze elkerülhetetlen hasonlat a Tame Impala is, noha annál kevésbé rockos, sőt, az előző Pond-lemezekhez képest is letisztultabb a lemez, és a hangsúly a szép dallamokra helyeződött. (A producer egyébként Kevin Parker, hogy a kör bezáruljon.)

Bár vannak a lemezen kifejezetten popos, tempós számok is (Elvis' Flaming Star, Zond), amik elsőre jobban megragadják a figyelmet, az igazán jók a nagy ívű, túlvilági hangulatú, lebegős számok, mint a Sitting Up On Our Crane vagy a záró címadó szám, ami hiába nyolcperces, egy pillanatra sem lesz unalmas.

Advertisement

De akinek csak egy számra van ideje, annak ott a Waiting Around For Grace, ami teljes fegyverzetben mutatja be a Pond fenséges dallamarzenálját, az űrrockos szintetizátorokat és a funkciótlan virgázástól mentes instrumentális részeket. Szóval lehet akármilyen majd az új Tame Impala, egy szuper ausztrál pszich-rock lemez már született idén.

És még csak február eleje van!