A poptörténet nagy hatású és izgalmas, de nem túl könnyen befogadható irányzata volt a krautrock. Megkerestem a lehető legbarátságosabb arcát – és még a Kraftwerk sem maradt ki a playlistből. Motorikus ritmusok, kozmikus könyvtárosok!

A német rockzenét általában nem szokás nagy becsben tartani külföldön: eleve milyen nyelven énekelnek már, haha – oké, a Kraftwerk, de azok is robotok, a többi meg kit érdekel? Pedig volt idő, amikor a németek az angolszász rockzene előtt jártak, nem is egy lépéssel. Az ebben az időszakban – a hetvenes évek elején – született, előremutató német zenéket sorolják a krautrock gyűjtőnév alá.

A krautrockkal az a legnagyobb probléma, hogy eleve a neve is brit gúnynéven alapul, és képtelenség meghatározni, stílusilag mit értünk alatta pontosan. A szakirodalomban ugyan használják a "krautrockos" jelzőt a monoton, repetitív, minimalista hangzású zenékre, de ez csak a zenekarok egyik részére igaz. Ugyanúgy nem igaz az sem, hogy mindegyikben fontos szerep jutott volna az elektronikának/szintetizátoroknak, vagy éppen a hallucinogén drogoknak.

Vagyis krautrock alatt a hatvanas évek legvégén és a hetvenes évek elején megjelenő, így vagy úgy kísérleti/progresszív/pszichedelikus zenét csináló német előadókat szokás érteni. Ebbe nagyon különböző zenék is beletartoznak. Kevesen vannak, akiknek ebből minden bejön, viszont ha egyetlen jó krautrock számot sem találsz, akkor valószínűleg veled van a baj.

Elképesztően jó zenék születtek ugyanis abban az időben Németországban, amelyek egyediek és úttörő jelentőségűek is voltak egyben, és csak kis részük lett igazán ismert. A Kraftwerk meg a Tangerine Dream lett nemzetközi sztárzenekar, és még a zseniális Can vagy Neu! is kultstátusban maradtak máig.

Advertisement

Ha valamit, a krautrockmezőnyt feltétlenül érdemes felfedezni, csak ez baromi nehéz dolog. Elég sok "a tíz legjobb/legfontosabb krautrock lemez" jellegű összeállítást találhatunk, de ezek nem jelentenek nagy segítséget – kb. ugyanazok a lemezekről szólnak, és a legtöbbjük nem is könnyű falat, igazi monolit. Hosszú, sűrű lemezek mind, gyakran tíz-húsz perces számokkal, és befogadóbarátnak sem nevezném a legtöbbet. Manapság ki szánna csak úgy, kíváncsiságból hatvan-hetven percet egy Popol Vuh- vagy egy Can-lemezre?

Nehezíti a helyzetet, hogy a krautrock nagylemezműfaj, kevés az önálló popdalként is működő szám, és a válogatások sem mindig találják meg őket. Na de most én megpróbálkoztam azzal, hogy a lehető legpopulárisabb arcát találjam meg a krautrocknak, és ezekből a számokból rakjak össze egy playlistet.

Ez egyben azt is jelenti, hogy kimaradnak azok, akiket nem bírtam beszorítani a popzene keretei közé: Klaus Schulze és a hasonló, túlságosan kozmikus, new age-es zenék, vagy az atmoszférikus filmzenében utazó Popol Vuh – ők mind kifognak rajtam a félórás szerzeményeikkel. Viszont a többiek itt vannak, akik számítanak, és még néhány obskúrusabb név is, egy-egy számmal: rockkal indulunk, elektronikával folytatjuk, a végén a folkos egyszerűségig jutunk. Aztán innét már tovább lehet lépni.

Advertisement

Krautpoprock by Cink on Mixcloud

1. Neu!: Isi (1975)

Mindjárt a legelején ellövöm a világ legjobb számát (persze, több világ legjobb száma is van, de akkor is). Tényleg nincsenek jelzők arra, amit Michael Rother és Klaus Dinger művelnek ebben az öt percben: az utóbbi "motorikus" dobjátéka hibátlanul ellenpontozza azokat a csodaszép dolgokat, amiket Rother művel a szintetizátoraival. A Neu! volt bizonyos értelemben a krautrock alapzenekara, ráadásul sok más résztvevővel is dolgoztak együtt a szcénából, és nekik köszönhető az, amire ma "krautrockos" hangzásként utalnak. Az Isi egyszerűen gyönyörű, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni.

Advertisement

2. Faust: The Sad Skinhead (1973)

A Neu! mellett a Faust volt a másik emblematikus krautrock zenekar, amely nem volt túl funkos (Can), vagy túl elektronikus (Kraftwerk, Tangerine Dream), hanem egyszerre minimalista és határtalanul kreatív. A negyedik lemezén jutott a legközelebb a hagyományos struktúrájú rockzenéhez, és egyszersmind ez a legjobb Faust-lemez is: ez a dal kicsit idétlen, miközben nagyon nem emlékeztet semmire abból a korszakból, a fél évtizeddel későbbi posztpunkot viszont annál inkább megelőlegezi.

3. Floh de Cologne: Wir Werden Immer Mehr (1971)

Ez a kölni zenekar viszont a végsőkig feszítette a 68-as húrt, nyugodtan nevezhetjük őket igazi baloldali bajkeverőknek, akik a zenélést is a politikai agitáció szolgálatába állították. Szerencsére én nem értek jól németül, úgyhogy fogalmam sincs, miről kiabálnak, azt viszont jól hallom, hogy ez egy friss hangzású, már-már garázsrock szám, amit egy az egyben játszhatna valami Neue Deutsche Welle zenekar is tíz évvel később.

Advertisement

4. Electric Sandwich: Nervous Creek (1972)

A legrockosabb szám ebben az eresztésben: a bonni Electric Sandwich erőteljes, pszichedelikus rockot játszott, de a Robert Plant-esen rikoltozó énekes már-már elveszi a kedvemet tőlük, amikor hirtelen váltással megjelenik egy szaxofon, és az egész szám teljesen valószínűtlen jazzes gellert kap, amitől csak jobb lesz.

5. Guru Guru: 200 Cliches (1973)

Amennyire ijesztően hangzik a Guru Guru név, annyira nincs semmi ezoterikus ebben a számban. A Guru Gurut progresszív/avantgárd rockzenekarként szokás emlegetni, ez a dal viszont csak annyiban tűnik avantgárdnak, hogy van benne néhány merész váltás, de ettől még egy nagyon püspök rockdal marad.

Advertisement

6. Can: I Want More (1976)

Na és akkor a Can: a zenekar, amely majdnem annyira forradalmi és nagy hatású volt, mint a Velvet Underground, viszont nem állt mögötte Andy Warhol, ráadásul ritka nagy freakek alkották, és már öregek is voltak. A Can hetvenes évek első felében készült lemezei kivétel nélkül klasszikusnak számítanak, én mégis ezt a későbbi számot tettem be, amellyel a zenekar a marxista rajongók szerint eladta a lelkét: igen, ezzel még a Top of the Pops című brit műsorban is fellépett. De hát miért ne lépett volna fel, amikor ez egy szuper popszám, miközben kicsit bizarr is?

7. Novalis: Dronsz (1975)

Ha egy zenekar a német romantika jeles alakjáról nevezi el magát, abból rosszabb is kisülhetne, mint ez a pár perc (volt amúgy Hölderlin nevű zenekar is akkoriban). A Novalis kicsit giccsbe hajló progresszív rockzenét csinált, de a fokozatosan kibomló, fenyegető Dronsz tökéletes instrumentális szerzemény, és teljesen érthető, miért kerül elő hangmintaként egy Ghostface Killah-számban.

Advertisement

8. Cluster: Caramel (1974)

A Clustert két mesebeli nevű férfi alkotta: Hans-Joachim Roedelius és Dieter Moebius (tényleg ez a nevük), akik a krautrock központi alakjai voltak, a Neu!-nál már említett Michael Rotherhez hasonlóan. A Zuckerzeit lemezen egész rövid, popos számokkal előzik meg a korukat – ez a szám például egészen tökéletes és játékos korai szintipop.

9. Kraftwerk: Autobahn (1974)

Bár a Kraftwerk alaposan kinőtte a krautrock színteret, ők is onnét indultak a hatvanas évek végén, és még a Neu!-tagok is velük zenéltek egy rövid ideig. A vízválasztó ez a szám volt: az Autobahn váratlanul nagy nemzetközi sláger lett, és utána már egy teljesen új stílust alakított tovább a zenekar. Az Autobahnban még hallhatók hagyományos hangszerek is a szintetizátorok mellett, összeköti az elszállós-kíséretező krautrockot a születendő elektropoppal. És jó is nagyon, természetesen.

Advertisement

10. Amon Düül II: Jalousie (1973)

A Düül Zwei olyannyira 68-as gyökerekkel rendelkezett, hogy ugyanabból a müncheni kommunából jött, ahonnét a későbbi RAF terrorszervezet is kinőtt. Szerencsére ők másképp képzelték el a forradalmat, pszichedelikus-elszállt zenéjükhöz a legjobb kapudrog a Vive La Trance lemez, hagyományos szerkezetű rockdalokkal, mint a Jalousie, melyben a csodás nevű Renate Krötenschwanz Knaup énekel, megszólalásig úgy, mint a fiatal Kate Bush. Nagyon szép és érdekes hangulatú dal.

11. Jerry Berkers: Es Wird Morgen Vorbei Sein (1972)

A holland származású Berkers a Wallenstein együttes basszusgitárosa volt, zenélt több, egyéb kultikus lemezen is, viszont mindennél komolyabb nyomot hagyott a pszichéjén, hogy számomra nem világos okokból megjárta a vietnami háborút. Ez a szólólemez egy meglepően tiszta pillanat, főleg, hogy teljesen hagyományos singer-songwriteri lemez, melyhez egy sereg krautrock zenész asszisztált. Berkers nem sokkal később szétesett, állapotának nem tett jót a drogozás sem, és végül eltűnt a színről. 1988-ban egy holland parkban találták meg a holttestét, kokaintúladagolás végzett vele.

Advertisement

12. Witthüser & Westrupp: Vision 1 (1972)

Az énekes Bernd Witthüser és a sokoldalú zenész Walter Westrupp kettőse folkduónak indult, de aztán igazi acid folk lett belőle, melyben nagy szerepe volt a producer Rolf- Ulrich Kaisernek is. A svájci producer-kiadó a krautrock egyik nagy hatású szereplője volt, de ő és legendás barátnője, Gille Lettmann aztán ráálltak az LSD-re, és ennek előbb az üzlet, majd az Ohr kiadó, végül a saját életük látta kárát. Még mindketten élnek állítólag, de évtizedek óta nem vesznek tudomást a külvilágról. Witthüser és Westrupp okosabban álltak a dologhoz, de a misztikus beütésű, helyenként Lee Hazlewood pszichedelikus cowboy-korszakát is idéző zenéjüknek jót tett Kaiser elszálltsága is.

13. Sergius Golowin: Die Weisse Alm (1973)

Ez a krautrock legextrémebb ága, a kozmikus hippiség: a prágai születésű svájci könyvtáros, Sergius Golowin lemeze, amelyet Kaiser hozott össze néhány nagyszerű és kellően elszállt krautrock zenésszel, miközben Golowin dumál néha, mintha valami relaxációs lemez lenne. Szerencsére fogalmam sincs, miről, viszont a mellotron alatta földöntúli lebegős hangulatot ad az egésznek.

Advertisement

14. Tangerine Dream: The Big Sleep in Search of Hades (1976)

Edgar Froese zenekara itt már útban van abba a korba, amikor Vangelis és Mike Oldfield lemezei mellé került a polcokra a Tangerine Dream is, viszont ez még egy romlatlan, bukolikus hangulatú szerzemény, amit nem fertőztek meg a new age-es hókuszpókuszok. Hogy mást ne mondjak, van benne csembaló is, ami köztudottan a legjobb hangszer a világon.

15. La Düsseldorf: Ich Liebe Dich (1983)

Klaus Dingerrel kezdtük, vele is fejezzük be: a Neu! feloszlása után a dobos megalakította a La Düsseldorfot, melynek kivételesen egy nyolcvanas évekbeli számát választottam. Ez megint csak fantasztikusan szép, pedig emlékeztet régi rádióműsorok szignáljára is, pár lépésre csak a giccstől, de pont a határon, mert egyszerre van nagyon elidegenítő hatása is. Szóval zseni volt Klaus Dinger, semmi kétség: azért csak volt, mert 2008-ban meghalt.

Advertisement

Fotó: AP Photo/Michael Probst