Hajlott korom ellenére mindenkivel együttérzek ezen a mai reggelen – borús gyerekekkel és idegfrászos szülőkkel egyaránt –, akik élete megváltozott attól, hogy elkezdődött az iskola. Egyúttal viszont az jutott az eszembe, hogy a szeptember 1-je túl van misztifikálva.

Azért, mert én úgy emlékszem, hogy a szeptember 1-jével olyan sok probléma nem volt.

Ha a legelsőt vesszük, azzal pláne nem, hiszen egyrészt rettenetesen gyűlöltem óvodába járni – rossz volt a kaja, aludni kellett délután, és mindenféle ostoba programokban volt muszáj részt venni –, másrészt annyi eszem már volt, hogy tudjam, a nagyanyám szoknyája mellett nem tölthetem el az életemet.

A homokórát nem lehet megállítani!

De a következőkkel sem, mert akkor még mocskosul hosszúak voltak a széna-, por- és izzadtságszagú nyarak, amelyek utolsó napjai különben sem szóltak már másról, mint hogy mindjárt befellegzett a csodálatos szabadságnak, úgy sincs mit tenni, akkor inkább ne halogassuk, kezdődjön az élet következő fejezete. Ha fasza lesz, ha undorító, mindegy. Meg hát nem is volt rossz találkozni az emberekkel, akikkel már hónapok óta nem. Még azokkal sem volt rossz, akiktől aztán szeptember 2-án már felállt a szőr a hátamon.

Advertisement

Igen, itt a lényeg: az emberiség, ezen belül a tanulóifjúság halálos ellensége szerintem nem szeptember 1-je – hanem szeptember 2-a! 1-je csak egy furcsa és érdekes nap, 2-a viszont már egy konkrét és galád hétköznap, házi feladatokkal és hülyeségekkel megspékelve.

És milyen messze van még akkor az őszi szünet, a karácsonyról nem is beszélve!

De nem akarom tovább szaporítani a szót, meséljetek inkább ti, úgyis sokkal jobban értetek az iskolához és a tanuláshoz! Külön édekelne testközelből érintett olvasóink álláspontja!