Hajlok rá, hogy Ty Segallé az év eddigi legjobb rocklemeze

Ráadásul ez úgy rocklemez, hogy nem kell elé előtag, úgy mint indie rock, vagy garázsrock, hanem a hetvenes évekbeli értelemben véve is rock. És tényleg jó, itt meg lehet hallgatni az egészet.

Ty Segall az elég komoly San Franciscó-i garázsrock-színtér királyának számít jó ideje, és az a legjobb benne, hogy a munkaetikája is a rock hőskorából származik: ő sosem vár éveket két lemez között, hanem egyfolytában dolgozik, 27 éves kora ellenére már nyolc szólólemezt mondhat a magáénak, miközben mindenféle egyéb zenekarok tagjaként is aktív, én össze sem tudom számolni, hány albumnál tart most. Az, hogy ezzel a lemezzel egy teljes hónapig dolgozott, az ő esetében olyan, mint másnál három év.

Advertisement

Az eddigiek közül is volt már pár jól sikerült lemez, de a legújabb, a hivatalosan még meg sem jelent Manipulator eddig a legjobb, pedig ez egy dupla album, tizenhét számmal. Ez a ruha elég sok mindenkin lötyögni szokott, a Manipulatoron azonban gyakorlatilag nincs fölösleges szám, ami Segall eddigi lemezeiről nem mondható el.

Amikor májusban láttam játszani a Primaverán, már ott is feltűnt, hogy a korábbiaknál közelebb került a hatvanas-hetvenes évek klasszikus rockzenéjéhez, volt pár hardrockos jellegű dala is, és nem veszett el a nagyobb színpadon sem. Az új lemez dalairól pedig eszünkbe juthat néha a Rolling Stones vagy a Thin Lizzy is, bár a legegyértelműbb hatás egyértelműen a Bowie/T. Rex-i értelemben vett glam rock.

Aki azt mondja, hogy nincs itt semmi új, igazat mond, de nagyjából annyira tévesen közelíti meg, mint azok, akik a Conan O'Briennél lenyomott új szám videója alatt szakmáznak a YouTube-on arról, hogy nem elég jó az énekes (maga Segall) vagy a dobos. Valahogy úgy áll hozzá Segall a régi rockzenéhez, ahogy Jack White, és anélkül formálja a képére azt, hogy epigonná válna. Simán megérdemelné, hogy belőle is hasonló sztár váljon, és ezzel a lemezzel nagy lépést is tesz ebbe az irányba.

Egyébként érdekes, hogy az új lemezen néha még beugranak olyan hasonlatok is, mint a Suede (The Singer), ami korábban nehezen lett volna elképzelhető egy Ty Segall-lemezen, de ugyanúgy megmaradt a torzítópedál meg a duplagitáros attak is. Segall egyébként is leginkább popérzékenységben nő a kortárs mezőny fölé - a tizenhét szám jó kétharmada kifejezetten slágeres, és a többinek is megvan a maga helye.

Mondanám, hogy tényleg ideje lenne meghívni a Szigetre is, de hát ne reménykedjünk: a fiatalokat ugye nem érdekli a rockzene, miután nem nézték meg elegen a Kornt. Pedig Ty Segallnál még a tele sátor meg a tülekedés sem zavarna.

Share This Story