Mindenki szereti a pénzt, de nem mindenkinek van. Akinek nincs, nem szereti azt, akinek van.

Bocsánat, hogy ezt csak így coelhósan, de hogy másképp, ha egyszer a magyarok az egyszerű üzeneteket szeretik? Ez meg azért is fontos, mert a Fidesz épp az egyszerű üzeneteken nőtt fel annyira, hogy előbb-utóbb muszáj lesz neki összeroppannia a saját súlya alatt.

Én egyébként nem utálom azokat, akiknek van pénzük. Komolyan. Valamiért úgy alkult, hogy se pénzt, se sikert nem irigylek, és vannak, akikéinek még örülök is. Egyszer például indultam egy novellapályázaton, elhasaltam, mint a pinty – hiába küldtem be három művet is –, a barátom ellenben, akivel egymás szövegeit pátyolgattuk, megnyerte a bulit. Úgy örvendeztem, mintha engem emelt volna piedesztálra a tekintélyes zsűri. Ilyen jó arc vagyok, gondoljatok bele.

Különben is, a gazdagokat utálni ősi kommunista szokás.

Úgyhogy nem irigylem a pénzt többek közt a következőktől:

  • a menő bizniszmenektől, mert munka, finesz és kitartás van a milliárdjaikban
  • a még menőbb maffizózóktól, mert erő, gátlástalanság, életveszély van a milliárdjaikban
  • a labdarúgóktól és egyéb különböző sportolóktól, mert egy masszív piacon megméredzkedve szerzik a milliárdjaikat
  • a pop-, film- és tévésztároktól, mert százmilliók rajongása van a milliárdjaik mögött
  • az arisztokratáktól és örököseiktől, mert évszázadok vannak a milliárdjaik mögött

Advertisement

Magyar mezőnyre szűkítve, nem fáj nekem Demján Sándor vagy Gattyán György, és akkor Dzsudzsák Balázsról például nem is szóltam egy szót sem.

Viszont akkor miért kúr fel Szijjártó Péter háza, Lázár János órája, Habony Árpád táskája?

Három dolog miatt.

  1. Nem látom jól, hogy mi van mögötte. Munka? Finesz? Kitartás? Erő? Életveszély? Piac? Megméretés? Rajongás? Évszázadok? Ahogy nézem, a fentiek közül csak a gátlástalanság maradt. Hozzá lehet tenni a közel levést a közös kondérhoz.
  2. A többiről, akiket felsoroltam, sok minden mást nem tudok. Úgy egyébként nem bántanak, ritkán látom-hallom, mit művelnek, mit mondanak. Ezek meg mondják és teszik minden nap, szopás szopás követ, és a szemük sem áll jól.
  3. Nem erre szerződtek. Elvben. (Azt mondjátok, Árpád nem is szerződött? Kellett volna neki, ha már egy országgal szórakozik, nem?) Félre ne értsetek, nincsenek illúzióim politikailag, romantikus alkatom ellenére ezért is bírom megúszni rajongás és gyűlölködés nélkül ezt a szokásosnál is ostobább belpolitikai szezont. Tudom, hogy a közjó fikció, és hogy az elmúlt 25 évben nagyon kevesen voltak vezető pozícióban olyanok – nulla ez a szám? –, akik bármit gondoltak volna róla. Azt is tudom, hogy a luxusnak komoly a vonzereje, ittam kétezer dolláros Chateau Petrust, igaz, csak két korty jutott belőle, és nem is kellett kifizetnem, de abban a pillanatban menőnek éreztem magamat. Azt is tudom, hogy minden korábbi garnitúrának megvoltak a maguk pénzeszsákjai, kik így szerezték a lét, kik úgy, a luxusbaloldalozásnak is mélyen gyökerező hagyományai vannak.

Advertisement

A luxusfideszezés ehhez képest még csak most szökken szárba – de fényes perspektívákat látok előtte. Ez a három dolog elég lesz hozzá. Akik az RTL Klub híradóját nézik, azok közt csak keveseknek futja Guccira.

De nem is az óra, az autó, a táska lep meg önmagában.

Hanem az, hogy elveszett a kontroll, kész, kampec. Hajszálra, mint általában a politikában: a nekünk most már mindent lehet illúziója elvakítja Pétert, Jánost, Árpádot és a többieket. Kétharmadunk van, olyan törvényeket alkotunk, amilyeneket jólesik, miért ne hordhatnánk Rolexet? Miért ne lóbálhatnánk a Guccinkat a szegénységtüntetők előtt? Miért ne küldhetnénk el a jó büdös francba Pokorni Zoltánt vagy Kövér Lászlót is?

Advertisement

Az a fura, hogy közben azért kiderült már, hogy mindent nem lehet. Ha máskor nem, a netadó visszavonásakor. Vagyis lehet – de szavazókba, támogatókba kerül. Százezrekbe, sok százezerbe. Majd még százezerbe és még százezerbe. Egész addig, amíg egyszer csak ki nem derül: a pénz nem boldogít. Matematikailag. Választási matematikailag.

Fájni fog, én szóltam.