Illustration for article titled Ha van kedvetek, olvassatok hosszú és okos cikket zsidó dilemmákról

Tamás Gáspár Miklós írta, Már megint magyarzsidómagyar címmel, a Szombatban jelent meg, online mostantól elérhető, az újbalos Dinamo blogon. Gondolom, vitatkozni is lehet az állításaival – van köztük meglepőszerű, sok –, én nem fogok, szokás szerint kíváncsian olvastam.

Advertisement

Összeszedtem belőle 15 darab idézetet, kedvcsinálásképpen mintegy:

  • „Miért, hát mi nem vagyunk magyarok?" – kiáltozzák a magyar zsidók. Nem, nem vagytok, mert magyarságotok olyan politikai realitásban értelmezhető csak, amely száz esztendeje megszűnt.
  • A tapasztalat azt mutatja, hogy a magyarországi zsidók – noha többségükben ún. balliberális szavazók, és tartanak az antiszemitizmustól (ezért szavaznak így) – nem különböznek nézeteikben és magatartásukban a nem zsidó többségtől.
  • A huszadik századi zsidóság vallása nem a judaizmus volt, hanem a szocializmus.
  • A magyar zsidók világszerte híresek voltak róla, hogy mennyire magyarok. A két világháború közötti Romániában afféle dzsentrinek és huszárnak tartották az erdélyi magyar zsidókat, és mosolyogtak rajtuk. A régi Romániában, a „Regátban" nem volt szokás a családnevek románosítása, a magyar zsidók viszont magyar nevet viselnek.
  • A provinciális – mert nem független, csak valamelyest autonóm – magyar államiságnak egyik alapzata volt a hazafias, királyhű és szabadelvű zsidó polgárság, de innen jöttek a lázadók is. A magyarországi zsidóság mind az establishment, mind a forradalom egyik főszereplője volt, s lakolt mind a hierarchia, mind az antihierarchikus lázongás minden bűnéért.
  • Nem csoda, hogy épp most állítják föl újra a kor legnagyobbjainak, gr. Tiszának és gr. Andrássynak a nevetséges szobrát a maga teljes ízléstelenségében restaurált, borzadályos Országház előtt a Kossuth [!] téren. Ez olyan, mintha Kádár János szobrát avatnák föl a Nagy Imre téren, Kisfaludy-Stróbl Alajos tervei alapján.
  • A két világháború közötti zsidó fiatalság a szocialista és kommunista mozgalmakban találta meg új vallását és „identitását", a II. világháború után egy darabig a totalitárius Pártban, 1989 óta az új liberalizmusban. Ez nem lehetett másképp.
  • Az ebből következő abszurditásokon – pl. azon, hogy a zsidóbarát publicisztikában, kormányellenes polémiában képtelen módon és mértékben alábecsülik az 1944. március 19-i náci megszállás jelentőségét, s hovatovább eltűnik az a tény, hogy a holokausztért mégiscsak a Harmadik Birodalom és az NSDAP felelős, akármennyire a szolgálatukra álltak a Horthy-állam hatóságai, amelyek elvadult zsidóellenességük ellenére nem működtettek gázkamrákat – se csodálkozom.
  • Az ifjúságnak a Szabadság téri rémgiccs épp olyan nevetséges, mint az érzelmes humanista fölháborodás. Ugyan ki veszi komolyan annak az államnak az ún. emlékezetpolitikáját, amely – mint minden polgári állam – valamennyiünk fizetett ellensége, és amely legalább annyira röhejes, mint amennyire undorító. Filozófiai vizsgálat alá vegyük az igazgató néni és a tanfölügyelő bácsi évzárókon elszavalt nézeteit? Ezeknek a fiataloknak az ünnepélyes antiszemita barom szóra sem érdemes.
  • A romkocsmák népéről épp úgy beszél a hivatalosság, mint Tisza István hívei hajdan a kávéházi bohémekről. Az új baloldali radikalizmus már megszületett a többi kelet-európai országban, és közeledik Magyarország felé. A radikalizálódó fiatalság harsányan kacag a konvencionális (parlamenti) politikán, és kesernyésen derül a konvencionális álbaloldali „Összefogáson".
  • Mindeközben a magyarországi, a budapesti zsidó értelmiség visszavágyik a liberális nacionalizmus korszakába – amely az asszimilációért és az ún. magyar nemzeti célok kritikátlan elfogadásáért cserébe jogegyenlőséget és „befogadást" kínált – , azonban ez a liberális nacionalizmus pontosan száz évvel ezelőtt megszűnt. Azelőtt se volt túl sikeres.
  • A Horthy-korszak rehabilitálása és a holokauszt-relativizálás nem arra szolgál (pontosabban: nem arra szánják), hogy a mostani zsidókat üldözzék; de arra igen, hogy világossá váljék, ki mondja meg a tutit. Egy biztos: nem a zsidók és nem a filoszemiták.
  • Eltöprenghetne rajta az ember, hogy a minden szempontból (még a legelfogultabb zsidó szempontból is) kifogástalan holokauszt-emlékbeszédeket mondott Áder, Navracsics, Lázár – ha legalább egy kicsit következetes – miért nem lép föl a gyalázatos és nevetséges Szabadság téri emlékmű ellen? Mert ezek az emberek bizony nem náci szimpatizánsok (egyáltalán nem!), de ahhoz ragaszkodnak, hogy ők és a párthíveik – akiket a magyar etnikum képviselőinek tekintenek, hiába német Áder és hiába horvát Navracsics, tetszik érteni? – szabhassák meg, hogy mi fér bele a történelmi diskurzusba.
  • A zsidók külön emancipációja továbbra se lehetséges az általános emancipáció nélkül. Persze ki lehet vándorolni Izraelbe, és fölcserélni a kirekesztett pozícióját a kirekesztő pozíciójával, ha valakinek ehhöz van kedve. (Bár groteszk volna a budapesti zsidók helyzetét a ramallah-i palesztinok helyzetéhez hasonlítani. Ez utóbbiakéhoz képest a magyarországi zsidók helyzete mennyei. Nyilas honfitársaink szerint egyenesen zsidóuralom van. No persze ez is groteszk.)
  • Marx 1843/44-ben a zsidóságnak mint vallásfelekezetnek a külön emancipációját tartotta lehetetlennek. Az is volt. De a magyarországi zsidóság nem vallásfelekezet. Rá inkább Sartre koncepciója illik: zsidó az, akire az antiszemitizmus vonatkozik.
Advertisement

Az egész mindenesetre izgalmasabban jut el valahonnan valahova, úgyhogy kattintsatok csak át bátran.

Share This Story

Get our newsletter