A Műkincsvadászokat úgy próbálják eladni, mintha az Ocean's Eleven lenne a második világháborúban. Pedig csak egy erőltetett menet elpazarolt színészekkel, hosszú monológokkal és nevetséges jelenetekkel.


Miről szól: A II. világháború egyben a világ legnagyobb, legszervezettebb műkincsrablásának a története is. A németek figyelme mindenre kiterjedt, és a meghódított országok gazdagságát is akarták. De ahol rablók vannak, ott zsaruk is lesznek. Európa még lángokban állt, amikor Roosevelt elnök kiadta a parancsot, hogy küldjenek egy különleges egységet a Birodalomba. A feladatuk: a frontvonalak mögött ragadt műtárgyak visszaszerzése és biztonságos helyre juttatása. És megalakul minden idők legkülönösebb kommandója: hét múzeumigazgató, művészettörténész és kurátor fegyvert és felszerelést kap, hogy ellenséges területen járjon túl a nácik eszén, csempéssze nyugatra, amit bír, és ha lehet, maradjon életben. (forrás: Intercom)


Képzeljétek el, hogy valaki elmesél nektek egy filmet. A film a második világháború végén játszódik Európában. A főszereplői olyan értelmiségiek, akik önként bevonulnak katonának, hogy megmenthessék a világ legfontosabb műkincseit. Az értelmiségieket többek között George Clooney, Bill Murray, John Goodman, Jean Dujardin és Matt Damon játsszák. Segít nekik Cate Blanchett is, meg a szemüveges muki a Holdfény királyságból. Eddig fejben elég jó, nem? Nekem az volt, elképzeltem, ahogy ez a csapat együtt dilizik a fronton, cseles terveket szövögetnek arra, hogyan lopnak ki egy Vermeert egy náci bunkerből, hogyan úsznak meg hajmeresztő helyzeteket, és hogyan győzedelmeskednek a végén. Esetleg Hitlert is lelőhetik személyesen, nem bánom.

A Műkincsvadászok ezt a hangulatot pontosan 3 percig tudja megmutatni, abban a jelenetben, ami játékosságban és cselekményben is az Ocean's Elevenre hasonlít tényleg. Ez a jelenet az, amikor Frank Stokes (Clooney) összeszedi a kis csapatát még New Yorkban. Dialógus nincs, vagy kevés és lényegretörő, csak rövid szkeccsek egymás után, amik annyira pattognak, mint a korabeli, háborúba toborzó vagy háborús kötvények vásárlására ösztönző propagandafilmek. Aztán amint vége a szórakozásnak, a Műkincsvadászok visszakapcsol négyesből kettesbe. Aztán egyesbe. Aztán a végefelé üresbe. És csak berreg egymagában.

Advertisement

Hogy majd együtt dilizik a banda? Egy nagy frászt, a Műkincsvadászok a toborzás és az alapkiképzés után párosával szélnek ereszti a szereplőit, Matt Damon megy Párizsba, hogy bizalmába férkőzzön az élete egyik legmodorosabb alakítását nyújtó Cate Blanchettnek, Bill Murray és Bob Balaban Bruges-be indul egy Van Eyck szárnyas oltár nyomába, és így tovább.

Clooney és állandó alkotótársa, Grant Heslov producer és író nagyon furcsa hozzáállást találtak az egész történetükhöz. Egyrészt mintha szellemiségében tényleg olyanok lennének, mint azok a propagandafilmek, amik a második világháborút egy nagy kalandnak mutatták be, másrészt meg ezt próbálták volna valamennyire súlyosbítani azzal, hogy nem egy, nem két, hanem legalább három hosszú monológot kapunk arról, hogy mennyire fontos az egész fejlett világnak a műkincsek védelme. Persze, hogy fontos, de ha nem lenne az, akkor nem ülnék kedd este a moziban, és néznék egy filmet második világháborús műkincsvisszarablókról.

Mintha senki sem szólt volna Clooney-nak, hogy legalább az egyik felé kötelezze el magát, mert a humor és a dráma sem fog működni akkor, ha sűrű rotációban követik egymást. Sőt, amikor egyszerre van jelen a kettő, az kifejezetten kellemetlen, mint a jelenet, amikor sikerül reprodukálni a Full Metal Jacket legdurvább pillanatait, de úgy, hogy szerencsétlen vicc legyen a vége. Nem arra gondolok, amikor Pyle közlegény öngyilkos lesz. Nem is arra, amikor a kiképzőtiszt leordítja a fejüket. Nem is a vietnámi tömegsírra. Hanem a mesterlövészre. Most így belegondolva a Full Metal Jacket az egész hosszában egy nagyon durva jelenet.

Advertisement

A sztárválogatott sem ér sokat akkor, amikor bárkinek a szerepét ki lehetne cserélni bárkiére. Számít, hogy Matt Damon egy fiatal, családos apuka, a kölyök a csapatban? Egyáltalán nem számít? Érdekes, hogy Bill Murray a nyugis, aki pillanatok alatt képes lazán elhárítani bármilyen feszültséget? Nem, mert ez a jellemzője csak egy jelenetben érdekes, onnantól akár helyet is cserélhetne Bob Balabannal. Fontos, hogy John Goodman egy túlsúlyos, hatvanéves katona? Dehogy fontos.

Hiába a nemes szándék és a sztárfaktor, a Műkincsvadászok nem a Piszkos tizenkettő. Még a Ryan közlegény megmentése sem, ha az utóbbira egynél többször is utal, de a cselekményének végére annyira lelassul és annyira nyögvenyelős lesz, hogy még Berchtesgaden felfedezése sem lesz izgalmasabb egy múzeumi tárlatnál. Egy olyan múzeuménál, aminél nem döntötték el, pontosan minek is állították. A Műkincsvadászok csudijó kalandfilmnek hiszi magát, de csak egy száraz és elfogult történelemlecke.

Abba pedig bele sem merek gondolni, hogy mennyire hiszi hiteles leckének az, aki mondjuk tényleg részletesen ismeri az amerikai hadsereg műkincsvédőinek igaz történetét.

Advertisement

A Műkincsvadászokat holnap kezdik játszani a magyar mozik.