Olyan borról írok most kisebb posztot – ígérem, hasonló nem gyakran történik majd errefelé –, ami már nem kapható. A villányi Kvassay Levente kétcabernet-s házasításáról van szó.

Ezt a 2012-es évjáratú vörösbort úgy hívták, hogy Ezám! – valamivel jobb, mintha latin neve lett volna, ahogy az legpörgősebb borvidékünk inkább és kevésbé kiemelkedő termelőinek csúcsborai esetében mind a mai napig szokásos –, és mindössze négyszáz-egynéhány palackot töltöttek tele belőle. Ezek azóta minden jel szerint elfogytak. Nincs ezen mit csodálkozni. Éspedig azért nincs, mert az ilyen igényű és színvonalú vörösöket nem kétezer-ötszáz forintért szokás forgalomba helyezni – amennyibe ez került, mikor még piacon volt –, hanem háromszor-négyszer ennyiért. Konkrétan ez a körülmény az, amiért ez az írás megszületett.

A két héttel ezelőtti bormarketinges szövegemben megjegyeztem már szőrmentén, hogy a kereslet előbb-utóbb kompenzál. Ha beüt a divat, és sok ráérő pénzük van azoknak, akiknek van, akkor megszaladhatnak az árak akár brutálisan is, de ezek a trendek sosem tartanak örökké. Főként akkor, ha borinfláció is van. Ezt úgy értem, hogy amíg csak egy-két tételt kínálnak forintban számolva tízezerért, addig a vevő is előugrik a bokorból automatikusan, de ha tízszer vagy hússzor nagyobb a mezőny, akkor már jelentkezhetnek problémák.

Kvassay Leventének persze nem kellett árakat csökkentenie. Ő eleve sokkal később kezdte az ipart, mint a nagyok. A legfrissebb borvidéki generáció jelese futballistának készült, honi mércével mérve a legmagasabb szintekig jutott, ám menet közben – apja korai halála miatt is – visszatért a szőlőtőkékhez. Bock Józsefnél kezdett, több szüretet lenyomott a villányi óriások egyikénél, de már akkor is lelkesen pátyolgatta a saját kispincét, egy ideje pedig csak azzal foglalkozik. Finom veltelinikkel és portugieserekkel startolt, a komolyabb műfajban syrah-val is előhozakodott, majd tavaly nyár vége felé a fogyasztók elé tette ezt a házasítást.

Advertisement

A két cabernet a két legkomolyabb kékszőlő, különösen a sauvignon – a legelegánsabbak nem ezek, inkább a pinot noir –, az ilyenekből sűrű borokat illendő készíteni délen. Ez Kvassaynak is összejött, túlzásba mégsem vitte. Az Ezám! mély színű bor lett, de nem fekete, összetett illatú, de nem túlhordózott, tartalmas ízű, de nem nehézkes. Gyümölcsösség játszott benne végig, frissen és üdén, lekvárosság, barrique-os égettség, nehézkesség és lustaság nem bágyasztott engem.

Tudjátok, van az a nagynak szánt vörösbor, amiből két pohárral elkortyoltok óvatosan, és több az istennek se csúszna belőle. Nos, ez nem volt ilyen, ez fogyni akart ütemesen. Bajom egy volt vele: a csersavai tapadósak-szárítósak voltak kissé, de ők sem elviselhetetlenül. Most az egyszer megbocsátottam nekik – ennyiért, mert kétszer ennyiért nem biztos, hogy megbocsátottam volna. Ennek okán ki is ürült az üveg – nem ma, még hétvégén –, a 14-es szesz és a belőle fakadó hatások hozták az extrát. Remélem, a következő évjárat se lesz se rosszabb, se drágább.