Elolvastam két interjút, az egyiket az Origo csinálta Mesterházy Attilával, a másikat a Népszabadság készítette Schiffer Andrással. Közel állok hozzá, hogy endorsementbe torkolljak. Sólyom László egyébként azt mondta tegnap, aki a kisebbik rosszat választja, az is a rosszat választja.

A kedvenc mondatom Mesterházy Attilától:

Győzelemre készülünk.

A kedvenc mondatom Schiffer Andrástól:

Minden szavazat elveszett, amit az elmúlt huszonöt évben az álbaloldalra vagy a Fideszre leadtunk, mert Magyarország velük egy lépést sem haladt előre.

Az a helyzet, hogy én semmit sem hiszek el, amit a Kormányváltók miniszterelnök-jelöltje mond. Tudom, volt már erről szó többször is, de ebben a Mesterházy-interjúban valahogy olyan töménységben koncentrálódik a reménytelen üresség, annyira kristálytiszta, hogy ez az ember semmit sem gondol a világról és benne Magyarországról, hogy attól én szimplán rosszul érzem magam. (Oké, azt is tudom, hogy az sem kisebb probléma, hogy Orbán Viktor ezzel szemben gondol valamit, de még mennyi mindent, és ennek is meg vannak a maga következményei, csakhogy most nem ez a kérdés forog fenn a terítéken.)

Schiffer András viszont bár szokás szerint szomorú és egy kicsit giccses is, túl sokan vannak a szövegében a nagy szavak, azért mégiscsak sejt valamit arról, hogy mi történik körülötte. (Igen, ismerem a nyugatos demokraták fenntartásait az LMP-vel szemben, van köztük olyan, amit osztok is.)

Mindegy, adta magát ez az összehasonlítósdi, így hozta az élet. Ráadásul megerősödtem valamiben, és ez jó: a vasárnapi választások nem 2014-ről szólnak, a következő négy év így is, úgy is olyan lesz, amilyen lesz. Hanem 2018-ról szólnak. Arról, hogy akkor kik állnak majd szemben egymással, hogy lesznek-e értelmes alternatívákok, vagy ugyanez a nihil marad, ami miatt olyan sokan búbánatosak vagytok. Azt ugyanis továbbra sem vagyok hajlandó elhinni, hogy a következő tíz-húsz évre szét van itt cseszve minden.

Advertisement

Annyi időm nekem nincs!