Az idén sem ússzátok meg anélkül, hogy letudósítanám nektek a divízió 1/A-s jégkorong-vb-t. Tavaly is megtettem, most is muszáj, pláne, hogy sokkal izgatottabb vagyok, mint egy éve.

Elöljáróban hadd meséljem el gyorsan, hogy a jégkorongszektások élete nem fenékig tejfel. A szezon rövid, csak szeptemberben kezdődik és május végén véget is ér, a csúcspontra meg áprilisig kell várni. Már amennyiben magyar az ember, és nem klubdrukkerként cseperedett fel annak idején. Mert az oké, hogy az utóbbi időben Mol Liga-meccsekre is szórakoztató járni, a Fehérvár EBEL-ezése pedig ebben az idényben a szokásosnál is sokkal több menőséget hozott – bevallom, számomra kissé váratlanul, mert már kezdtem belefáradni az állandó küzdelembe az utolsó helyek elkerüléséért, úgy éreztem, nagyot kéne lépni új impulzusokért –, de azért itt mifelénk mégiscsak a válogatott az első. Különösen a 2000-es évek eleje óta.

Ezt már sokszor és sok helyen leírtam, ezért csak röviden: tisztelem és becsülöm az előző generációk iparkodását, de számomra a magyar jégkorong 2001-ben kezdődött, akkor, amikor Magyarország egy B-csoportos vb-meccsen legyőzte Franciaországot 3-1-re. Akkorra érett be a Szélig–Palkovics–Ocskay–Ladányi–Szuper generáció, onnan léptünk szintet, és kezdtük a nagyokhoz hasonló módon művelni a sportot. Ez az út vezetett 2008-hoz és Szapporóhoz. Ezt biztos tudjátok, a japán tornán a házigazdákat és Ukrajnát megverve első helyen zártunk és feljutottunk az A csoportba. A következő évben kiestünk, eddig nem sikerült visszalifteznünk.

Elég nagy az én felelősségem, mert azt a feljutást kb. megjósoltam, és ezt máig emlegetik páran a szubkultúrában. Pedig akkor nem is volt nehéz dolgom. Tudtam ugyanis – a honi közvélemény jó részével ellentétben –, hogy a fentről hozzánk zuhant ukránok nem lesznek elég erősek, öregszenek, motiválatlanok, minden bajuk van. El is kaptuk őket minden idők legcsodásabb meccsén 4-2-re, és nem szerencsével vagy ilyesmi, hanem erőből és ügyességből.

Advertisement

Mármost a felelősségem azért nagy, mert az idén újfent feljutást jósolok. Noha ilyet 2008 óta egyszer sem tettem. Volt rá esélyünk egyébként, a négy évvel ezelőtti itthoni vb-n pl. csak hosszabbításban buktuk a balhét az olaszok ellen – ezúttal azonban valamiért a szokásosnál sokkal jobban kezdtem el bízni a csapatban. Nem volt ez mindig így az elmúlt hónapokban.

Tudni kell ugyanis, hogy mióta a divízió 1 két csoportját összevonták, és nem egy-egy ország megy fel két hatosból, hanem egyből kettő, azóta roppant sűrű a mezőny.

Ez most így néz ki:

  • Kazahsztán
  • Olaszország
  • Japán
  • Magyarország
  • Ukrajna
  • Lengyelország

Innen bárki feljuthat és szinte bárki kieshet. Simán egyiküket sem szoktuk nyírni, az olaszoktól mindig kikapunk, és bár Kazahsztánt két éve elkaptuk egy szenzációs meccsen, azok erősek, mint a bivaly. Szóval, nem lesz ez sétagalopp, és a tavalyi gyámoltalan vb-nk – több meccsen is igazán gyengék voltunk, roppant jók ellenben egyszer sem – és más előjelek alapján sokan már előre sírtak, hogy valójában a kiesés elkerülése érdekében kell majd megfeszülnünk Krakkóban. (Ja igen, ott lesz a vb 19–25. között.) Volt, hogy én is úgy éreztem, ez lesz.

Advertisement

Csakhogy közben összeállt és nagyot ment az osztrák bázisú ligában a Fehérvár (ráadásul nemcsak légiósai, hanem magyar játékosai is kitettek magukért ennek során, Kovács Csabától Bartalison át Kógerig), végül is jól teljesítettek a légiósaink (Hári, Sofron és főként a 20 éves Sebők Balázs), és ráadásul két Volán-kedvenc kanadait is honosítottunk (Andrew Sarauert és a 40 éves Frank Banhamet). Mindezek következtében egyszer csak átbillentem.

És azt mondtam magamban:

Jussunk fel, ott leszünk jó helyen!

Aztán ezt mondtam hangosan is. Kapjuk el őket, ne vacakoljunk.

Egyet, akit nem szoktunk, már el is kaptunk! Persze őt még csak barátságosan. Minthogy a felkészülés már elkezdődött, és az első edzőmeccsen Ausztriában játszottunk szerdán, és két ijesztő harmad után – 0-2-ről fordítva – győztünk 4-2-re. 38 éve nyertünk az osztrákok ellen utoljára – még Frank Banham is csak épphogy megtanult járni akkortájt, hogy is lett volna arról fogalma, hogy egyszer magyar lesz! –, most meg elintéztük őket. Innen megyünk tovább.

Advertisement

Még két felkészülési van hátra egyébként, mind a kettő itthon. Ilyenkor áprilisban régebben sportarénás meccsek voltak, de ezúttal a befejezett-rendbevágott Tüskében toljuk, ma este héttől megint az osztrákok, vasárnap a szlovénok ellen, aztán jövő vasárnap mi nyitjuk a vb-t a japánokkal. Én ott leszek mindig – majd a Kazahsztán ellenin is 20-án –, gyertek ti is.

Ha kíváncsiak vagytok rá, hogy látszik-e mondjuk a korong. (Látszik.)

Ez az agitálás egyébként kötelező dolog a jégkorongszektában. Olyanok vagyunk, mint Jehova tanúi, igaz, nem Jehova mondja, hogy csinálnunk kell, hanem belülről fakad.

Advertisement

Mert hát a jégkorong a legjobb sport, ez nem kérdés. Az esztétikája és a dinamikája miatt is. Szép és színes emberek suhannak a fehér jégen, színes palánkok és színes közönség előtt, dübörög a rockandroll, szuper a hangulat, egy kurva nagy fesztivál az egész, hátborzongató a dramaturgia, és nincs megállás. Ebben a sportban nem lehet sétálni és lazsálni, nincs üresjárat, a másodperc töredékén múlik minden szituáció. Őrületesen jó az egész, hát mondom.

Kérdezzétek meg Oroszt, ha nem hiszitek, elvittem egy EBEL-meccsre őt is még januárban. Meg plusz az egész családomat behülyítettem már, a feleségemet is beleértve.

Na oké, ennyi elég lesz a hittérítésből mára.

Van még egy kérdés. Mi van, ha hiába pattogok itt, mintha ezért fizetnének – noha nem –, és nem jutunk fel mégsem? Vagy ha ne adj isten, kiesünk?!

Advertisement

Hát akkor sincsen semmi. Akkor majd feljutunk jövőre. Hiszen jövőre is szépek, színesek és gyorsak lesznek a játékosok, és fehér a jég. Nem kell beszarni, nincs mitől, ennyi az egész.

[a jkb.hu-n minden aktuális infót megtaláltok mindenről – a keretről, a naptárról, az itthoni meccsjegyekről stb. –, ha mélyebben érdekelnek benneteket ezek; fotó: Mudra László/MJSZ]