És azt ismerik, hogy a Harris-ölyv felszáll a 47-es villamosra?

Bámulatosan vegyes manapság az utazóközönség a pesti belvárost Dél-Budával összekötő népszerű vonalon. Tegnap este például egy vágómadár-alakúval utaztam. Egy büdös szót se szólt, de a gazdájától megtudtam pár dolgot.

Nem először utazom Budapesten Harris-ölyvvel tömegközlekedésen, csak persze elfelejtettem a nevét azóta, hogy utoljára láttam egyet (2008 novemberében, a kék metrón). Gazdája szerencsére kisegített, és miután mondtam neki, hogy pár éve már összefutottunk, csak gyagya vagyok, és képtelen voltam megjegyezni a pompás Parabuteo unicinctus nevét, mondta, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ő volt, mert a Harris-ölyv népszerű madár. Solymászkörökben, tette hozzá, ami saját állítása szerint 40–50 embert jelent.

Advertisement

Az amerikai kontinensen Mexikótól Argentínáig őshonos, így lassan hungarikumszámba menő madár nem véletlenül népszerű. Erős, gyors, és a ragadozómadarak körében páratlan módon nem egyedül, hanem néhány fős csoportokban vadászik. Szociális természete miatt könnyebben idomítható, mint a legtöbb ragadozómadár, az utóbbi évtizedekben így lett különösen népszerű. Solymászkörökben.

Akárhogy is, útitársként kiváló. És persze azon törtem a fejem, hogy mekkora királyság lehet életvitelszerűen egy Harris-ölyvvel jönni-menni a városban, még ha nem is egy sas.

Advertisement

Persze az ölyvvel jövés-menés árnyoldala, hogy az ember még a villamosra se szállhat fel anélkül, hogy vadidegenek éreznék az ölyv jelenlétét bőven elegendő indoknak némi csevelyhez. Bár valószínűleg be lehet tanítani a madarat, hogy ilyen esetben azonnal támadjon. A 900 grammos madár kampós csőréről és sárga karmairól csöpögő vér minden bizonnyal hatásosan ölné meg a beszélgetést.

A béna címlapképet én készítettem, a húscafatra rámenő ölyv képe Ian Parkes munkája.

Share This Story