Bunkóság enni a vonaton, vagy nem bunkóság? Korunk egyik releváns kérdése ez, néhány hete heves vita is volt róla a mikroblogszférában. Le merem fogadni, hogy a legtöbben azt mondjátok, hogy bunkóság. De én vajon mit mondok, erre azért még kíváncsi lennék.

Hajlamos vagyok úgy tartani – túlhajtott általános toleranciából, plusz egyik-másik kérlelhetetlenül ítélkező entellektüel iránti intoleranciából kifolyólag –, hogy nem bunkóság. Hadd csináljon a nép azt, amit akar, kinek fáj egy rántott húsos zsemle?

Csakhogy mi történt a minap?

Az, hogy a Batthyány téren felszállt a HÉV-re egy lány, és egy pizzaszeletet tartott a kezében. Időnként beleharapott. Majszolgatott. Lassan, komótosan. Még a Tímár utcánál is megvolt a fele. A Kaszásdűlőnél jártunk, amikor aztán elfogyott. Utálom az utálkozást – de ennek a pizzaszeletnek olyan kellemetlenül-gyomorforgatóan kecsapédes szaga volt, hogy már az őrület határán imbolyogtam a vége felé. Csak azzal tudtam vigasztalni magamat, hogy egyszer minden jóra fordul, hisz nincs pizzaszelet, ami örökké tartana.

Advertisement

Oké, a HÉV nem vonat, de majdnem az.

Különben is, olyan hosszúnak tűnt az a 12 perc, mint 26 óra Csaptól Moszkváig.

Na igen, mi annak idején mindig ettünk. Ha Ungvárig mentünk, ha Lembergig, ha Leningrádig. Vagy ha Husztig, akkor is – pedig az csak 27 kilométer.

Advertisement

A vidéki magyar akkor is eszik, ha nem magyarországi magyar. Meg az orosz is eszik.

Az evés kérdése központi kérdés. Az utazás esemény, nem mindennap fordul elő, fel kell rá készülni: szendvicsekkel, kolbásszal, főtt tojással, sajttal, uborkával. Keksszel, nápolyival, csokival, süteménnyel. Egy osztálykirándulás elképzelhetetlen volt mindezek nélkül.

Advertisement

Felszálltunk a lembergire, reggel hatkor indult, elhelyezkedtünk, és öt perc sem telt el, előkerültek az elemózsiás csomagok. Aztán a kiürült üdítősüvegek kirepültek az ablakon, minket meg lekaptak a tíz körmünkről a vasutasok és a pedagógusok. Nagyon helyesen!

Ha felnőttek lettünk volna – és esetleg még ukránok vagy oroszok is –, akkor a hosszabb utakon olajos vagy paradicsomos halkonzerv és vodka is lett volna nálunk. Sok szeretettel, az aranyfogainkat villogtatva kínálgattuk volna nemcsak egymást, utastársainkat is.

Advertisement

Amikor felcseperedtünk, akkor már nem szerettük az ilyet, mert hát a halkonzerv ugyanolyan büdös, mint a pizzaszelet. Amikor felcseperedtünk, elemózsiát sem nagyon vittünk már magunkkal, másmilyenek akartunk lenni, mint a többiek. Bort vittünk legfeljebb. Egyszer az éjszakai vonaton nem volt hely, kénytelen voltam kiülni a kocsi végébe, a szemetesre, jól el lehetett helyezkedni rajta, háttal az egyik, lábbal a másik falnak, és megittam a liter fehéret, amit apám csomagolt. Jó volt a bora abban az évben. Egyszer meg a régi iskolai fizikatanárommal találkoztam a reggeli lemberginél, Huszt környékén elővette a háziboros üveget, édes volt nagyon, azt mondta, így szereti, cukrozza utólag. Csodálkoztam, de jólesett, el is fogyott, vidáman és boldogan szálltunk le Ungváron.

Mostanában nem igazán vonatozom. Ilyen hosszabban legalábbis. Utoljára Kijevben voltam így még 1999-ben. A Tisza expresszel mentünk – a Dinamo Kijev–Real Madrid BL-negyeddöntőre, nyertünk 2-0-ra –, az állomásokon gombás, káposztás és húsos pirogokat árultak nénikék, a sörért háromszoros árat kértek, és a kocsikísérő már filteresből készítette a teát, nem is volt finom. Mostanában néha Bécsbe megyünk, és nyár elején voltunk Münchenben is. A Railjeten nagyon klassz zöldségcipszet lehet kapni, és kremsi fehérbor is van, negyedliteres. Főtt tojás, halkonzerv, vodka nincsen. Szerencsére.

Advertisement

De tudjátok, mi az, ami tényleg bunkóság a vonaton? Zenét hallgatni fülhallgató nélkül!

Soha ne tegyetek ilyet!