Presser Gábor szerint sok kollégája hazudik, amikor azt mondja, ki sem próbálták legalább a füvet, egyéb drogokról nem is beszélve. Tényleg tabu az idősebb magyar zenészgenerációkban a téma?

Presser csütörtök este az ATV-ben Friderikusz Sándor vendége volt, ahol többek között arról is beszélt, hogy szívott már füvet. Erről aztán többen azt gondolták, hogy hírértéke van: a Hír24 például külön hírként hozta le, a Színes Ász pedig címlapos sztorit látott ebben.

A Színes Ász idiotizmusa azonban ne vezessen félre bennünket, nem pont az ő hibájuk, hogy 2015-ben még hír lehet abból, hogy egy rockzenész 40-45 évvel ezelőtt füvezett. Abban az országban, ahol még mindig iszonyatos álszentség és tudatlanság veszi körül az egész témát, miért pont a zenészek lennének kivételek? Úgyhogy bármennyire röhejes is, de ahhoz is bátorság kell, hogy valaki elismerjen néhány évtizedekkel ezelőtti füves cigarettát, ha már a kollégái közül sokan letagadják. Presser egész pontosan ezt mondta:

Hogyha azt akarod megkérdezni, hogy szívtam-e füvet ugyanúgy, mint mindenki az én generációmból, akkor igen. Kipróbáltuk. Egyszerűen benne voltunk abban a miliőben. Angliában dolgoztunk, sodortak nekünk, megkóstoltuk, nem játszottam tőle rosszabbul. Én akkor már elolvastam, amit Paul McCartney mondott, hogy neki mindig a zsebében van egy kis fű, és mindig szól is a vámon. Azt is olvastam, hogy a fű az nem jó, mert valami bajt okoz, de egy csomó államban már legalizálva van. Én nem gondolom, hogy ebben állást tudok foglalni, mert nem értek hozzá. De hazugság lenne azt mondani, hogy nem próbáltam ki, mint ahogy nagyon sokan azt hazudják, hogy nem próbálták ki. Hát istenem, én most nem hazudok.

Advertisement

Nyilván nem lehet elvárni, hogy pont ugyanúgy közelítsenek a hatvanas-hetvenes évek magyar zenészei a témához, mint mondjuk az angolok, hiszen a brit munkásfiatalok már akkor amfetaminon pörögtek, amikor a magyaroknak még a Coca-Cola is újdonság volt, de azóta eltelt ötven év. Több generáció nőtt föl a könnyű- és nem annyira könnyűdrogok kézzelfogható közelségében; vannak elismert zenészeink, akik életük egy szakaszában drogfüggők voltak, ehhez képest a magyar rocknak a jelenséggel az országból kb. elsőként találkozó nagy öregjei csak ritkán beszélnek a témáról. Bár ha tényleg csak maximum konyak hatására írtak olyan pszichedelikus remekműveket, mint ez, akkor az igazából bravúros:

Vicces belegondolni, hogy Paul McCartneynak, Mick Jaggernek és Elton Johnnak jóval komolyabb kábítószeres múltja van, mint pár füves cigi, a renoméjuknak azonban ez nem sokat ártott, simán lovaggá ütötte őket a királynő. Ők egy olyan korszakban tűntek fel, amikor egyszerűen nem lehetett különválasztani a populáris zenét és a drogokat – a privilegizált helyzetben lévő, nyugatra utazó, és ott is a megfelelő közegben mozgó magyar zenészek ezért találkozhattak a jelenséggel könnyebben, mint a honfitársaik. Fiatal, újdonságot kereső emberként pedig naivitás lenne azt gondolni, hogy nem akarták legalább kipróbálni azt, amiről addig csak hallani/olvasni lehetett itthon.

Advertisement

Ehhez képest a magyar rock hőskorszakáról (a 60-as, 70-es évekre gondolok) szóló cikkekben, interjúkban elvétve jön elő a kérdés. Ami egyfelől érthető, hiszen a nagy többség számára valóban nem voltak még hozzáférhetőek ezek a dolgok, de ez pont a rockzenészekre nem igaz, mégse nagyon beszélnek róla. Vagy tényleg nem? Megnéztem, mi található erről a kérdésről – először az általam, illetve Pálinkás-Szüts Róberttel közösen készített nagyinterjúkat fésültem át:

Szörényi Levente már az Utazás című dal szövegében is szerepeltetett egy titokzatos dobozkát: “A Szajna-parti lépcsőn egy sráccal beszélgettem, ki bágyadtan mosolygott, és ajándékképpen egy dobozkát felém nyújtott.” Egy négy évvel ezelőtti interjúban ez aztán szóba is került, és akkor ennyit mondott róla:

Valaki nemrég a “dobozkára” kérdezett rá, amiről a párizsi versszakban van szó: az is tulajdonképpen egy szimbolikus dolog, nem pont úgy történt, ahogy leírtam, viszont ennek köszönhetően zúzták be a borítót, mert kábítószeres utalásnak vették. Pedig hát hol voltunk még mi ettől, még ragasztózni is csak évekkel később kezdtek el itthon. Bár én megmondom őszintén, engem két pohár bor sokkal jobb kedvre derít, mint egy füves cigi, de tény az, hogy ez is benne volt.

Advertisement

Az Utazás c. lemez borítóját valóban lehetne valami hallucinogén drogos utalásnak tekinteni, de a borítót tervező Szyksznian Wanda ezt tagadta: “Semmi ilyesmire nem gondoltunk, hiszen nem volt mire. Én a magam részéről nem tudtam azt sem, hogy van olyan, hogy drog - ebben az országban az én köreimben ez még csak téma sem volt soha.” Az elvtársakat mégsem sikerült meggyőznie, mert a borítókat bezúzták.

Kóbor János:

Mi is találkoztunk ezzel, bár én ki voltam zárva, hiszen én nem tudok rendesen leszívni egy cigarettát sem.

Advertisement

Nagy Feró (aki két évvel idősebb ám Pressernél, bármilyen meglepő is):

A durva részét megúsztam, de amit lehetett, az kipróbáltam. A marihuána meg a hasis is megvolt, és hát állati jó dolgok, ezt nem fogom letagadni. De szenvedéllyé azért nem lett, mert nem láttam semmi értelmét: ha jó nótákat lehetne írni vele, akkor használnám, de nem lehet, csak állati jól tudod érezni magad, utána meg sehogy.

Deák Bill Gyula:

Nem mondom, régen Amszterdamban kipróbáltunk ezt-azt, de nem láttam benne fantáziát. Én jobban szeretek meginni egy jó pálinkát, whiskyt vagy vörösbort.

Advertisement

Ő a Transit Blues c. számában énekel is egy utolsó, körbejáró cigiről:

Török Ádám:

Csak piáltam hál’ istennek. Nem is dohányoztam soha, hiszen sokáig sportoló voltam. Nem érdekelt ez a dolog: jól bepiáztam, elvittem két csajt, és ugyanaz az érzés megvolt.

Advertisement

A többieknél egy évtizeddel fiatalabb, ‘55-ös születésű Laár András pedig már az első volt a magyar rock nagyjai közül, akinek dokumentált drogproblémája volt, tizenhét éves korában (ez még a hetvenes évek első fele) három hónapig ragasztózott: “Utólag már nem bánom, hogy kipróbáltam, mert nagyon sok erős tapasztalatom van tőle, de ettől még igaz, hogy nem éri meg. Senkit nem biztatnék arra, hogy ragasztózzon, és az is nyilvánvaló, hogy ha nem hagyom abba, akkor már rég nem élnék.” És ő itt meg is állt:

Nekem egy pszichiáter barátom egyszer azt mondta, hogy ígérjem meg, hogy soha nem fogok morfinszármazékot vagy ópiumszármazékot fogyasztani, mert egy szúrástól rajta lehet maradni. Úgyhogy ezeket a kemény kábítószereket nem is próbáltam ki, és amit én akár erről, akár a ragasztózásról tudok, azt a gyerekeimnek el is mondtam.

A többiek közül, akikkel nem beszéltem, még Hobóval találtam egy interjút, ahol szóba kerül a kérdés:

Nem kellett felmenteni tornából, és mára se estem szét. Ez annak köszönhető, hogy a feleségem gyógyító, másrészt pedig annak, hogy soha nem ittam alkoholt, és nem dohányoztam. A kábítószert is megúsztam. Mivel a zenét és a költészetet szolgálom, ezért vigyáznom kell magamra, meg azokra, akiknek játszom.

Advertisement

Zalatnay Sarolta londoni bulijairól legendák keringenek, és bár ő maga sem szégyellős, a drogokról csak az alkohol apropóján ír a Nem vagyok én apáca c.önéletrajzi könyvében. Explicit ő sem mondja ki, hogy élt volna velük, de az alkotás érdekében támogatja használatukat:

Látom, hogy igenis az enyhe kábítás, a hangulat feljavítása fontos; extrább lesz tőle a produkció, ha az átlagfejeket megbotránkoztatja, ámulatba ejti is. Mert ők is ezért érzékelik jobbnak, utálják vagy csodálják az énekest a látottak után. A semmittevő “szipusokat”, a 14-18 éves unatkozó gyerekeket megvetem a kábí-tószerezésért, de ha valaki ezzel csodákat produkál, és ha csak a színpadért veszi igénybe, maga és a többiek - a közönség és a show - érdekében teszi, akkor annak értelme van.

Félreértés ne essék, nem vagyok kábítós, bár londoni útjaim idején azt pletykálták, hogy a melltartómban szállítottam haza a hasist (még szerencse, hogy nem kokaint vagy LSD-t).

Advertisement

Az meg, hogy később a Bolondgomba című számban a varázsgombáról énekel, annak idején olyan lehetett, mintha ma énekelne valaki a Marsról:

Demjén Ferenc az MTV Rocklexikon című műsorában mondta azt, hogy kipróbálta, de ennél tovább nem jutott: “A drogokra szerinte csak azért nem szokott rá, mert akkoriban még nem voltak elterjedve” – foglalja össze a Bors a hét évvel ezelőtti nyilatkozatot.

Advertisement

Illetve a Recorder idéz egy korábbi interjút Révész Sándorral, aki arra a kérdésre, hogy milyen tudatmódosítókat fogyasztottak sikereik csúcsán, csupán annyit felelt: „Kőbányait”.

A korszak zenészei közül ketten vallottak be későbbi drogproblémákat, melyek már mind a rendszerváltás utáni korszakhoz kötődnek: Som Lajos és Pataky Attila, mindketten a kokainra csúsztak rá. A későbbi generációknak pedig már megvoltak a maguk heroinista halottai, még később pedig az olyan, egykoron drogfüggő sztárjai, mint Kiss Tibor vagy Bérczesi Róbert.

(Fenti LGT-fotó: Fortepan)