Egy bécsi kertmoziban, vetítés közben felnőtt emberek boában üvöltöznek, vécépapírgurigákat és rizsszemeket dobálnak a nézőtéren, és senki sem pisszegi le őket, sőt. Mindenki megőrült?

Idén 40 éves a Rocky Horror Picture Show című musicalből készült film. Egészen mostanáig ez az égvilágon semmit nem mondott nekem, ugyanis a mű – mint a musicalek általában – teljesen kimaradt az életemből. Nagyjából annyit tudtam róla, hogy szörnynek maszkírozott színészek énekelnek, szerepel benne Meat Loaf, és van két szám, ami majdnem akkora sláger, mint a Hairből az asztalon mászkálós vagy a Grease-ből a Summer Nights. Most hétvégén meglepetésemre törlesztettem ezt az adósságot, és nem is tehettem volna jobbkor, jobb helyen.

Ha otthon nézem a filmet, könnyen lehet, hogy a kétharmadánál rájövök, ez akkora baromság, hogy nincs hozzá kedvem, így viszont tényleg valódi élmény volt, ami sajnos elég ritkán adatik meg manapság. Bár meg kell mondjam, hogy szerencsés vagyok, hiszen A közös szenvedélyt mindkétszer nagyobb társaságban néztem végig, és látok rá esélyt, hogy a közös A közös szenvedély-nézésből is kifejlődjön valami kultusz, ami a Rocky Horror Picture Show sajátja, noha szűkebb körben. De kezdjük az elején: hogy kerültem én pont erre a vetítésre?

A hosszú hétvégét Bécsben töltöttük, és közel laktunk az Augarten nevű szuper parkhoz, amelynek a sarkában nyárra felállítottak egy kertmozit, főleg régebbi klasszikus filmekkel a műsoron, melyről csupa jót hallottunk. Tényleg tök hangulatos, a filmeket felirattal játsszák, úgyhogy csütörtökön már meg is néztük ott az Inside Llewyn Davist a Coen fivérektől, ami tök jó film, eltekintve attól az apróságtól, hogy iszonyat lehangoló. Úgy gondoltam, ezzel ki is pipáltuk a bécsi kertmozizást, de ekkor vesztemre a barátnőm észrevette a műsorban, hogy szombat este a Rocky Horror Picture Show-t vetítik. Onnantól kezdve nem lehetett bírni vele, és amikor azt mondta, kenyéren és vízen élni is hajlandó vasárnapig, csak nézzük meg az egyik kedvenc filmjét (ez új volt számomra), már nem tudtam nemet mondani.

Amikor szombat este felvettem a jegyeket, sokkal nagyobb tömeg volt a mozi előtt, mint két nappal korábban, és a néhány kifestett, jelmezbe öltözött ember láttán el is bizonytalanodtam, hogy nem néztük-e el a műsort, és filmvetítés helyettnem színházi előadásra vettünk-e jegyet. Így szembesültem a ténnyel, hogy egy Rocky Horror Picture Show-vetítés nemcsak annyiból áll, hogy beülsz a filmre és csendben végignézed, nagyon nem! Ennek a filmnek régóta kialakult nézési rituáléja van, amit ráadásul nemcsak a birka amerikaiak követnek, hanem átgyűrűzött ide, Európa szívébe is.

Advertisement

Aki nem tudná: a Rocky Horror Picture Show musicalt egy állástalan angol színész, Richard O’Brien írta, közösen egy Jim Sharman nevű rendezővel. A darabot 1973-ban mutatták be Londonban, egy évvel később Amerika következett, újabb egy év múlva pedig elkészült a film is, röhejesen kevés pénzből, pláne ha úgy vesszük, mennyit hozott a mára legendás éjféli vetítéseken, és mekkora a kultusza. A glamkorszak kellős közepén bemutatott musical pont telibe találta a korszellemet, és az sem mellékes, hogy a nagy sci-fi- és horrorrajongó O’Brien nagyszerű dalszerzőnek is bizonyult. A B-kategóriás horrorfilmek paródiájaként is értelmezhető film fő vonzerejét ezért a dalok jelentik, no meg a szexuális/nemi hovatartozás kérdésének igencsak újszerű megközelítése.

A film főszereplője eleve egy transzvesztita, biszexuális őrült professzor (Tim Curry), és van benne sok olyan (még ha explicite nem is mutatják), amitől a tisztességes hegyvidéki polgár még most is felháborodik, képzeljük hát el, mi lehetett negyven évvel ezelőtt. A kritikusok által lehúzott film mindenkit meghazudtolva lett óriási kultsiker, és ha ezt eddig nem hittem volna el, most a saját szememmel láttam. Nemcsak, hogy zsúfolásig megtelt a nézőtér, de sokan tehát beöltözve vagy kifestve jöttek, boában és partisapkában, és ez még korántsem minden. Őszülő ötven-hatvan éves férfiak és nők énekelték mellettem a főcímzenét, az pedig hamar kiderült, hogy pont sikerült kifognunk az előttünk lévő sorban az igazi bulimotor társaságot.

Advertisement

Normális esetben dühöngök, hogy nem igaz, hogy pont elém kell beülniük az ilyen szefósoknak, de egyrészt a cselekmény nem igényel túl nagy odafigyelést, másrészt az egész nézőtéren olyan fesztiválhangulat uralkodott, hogy eszembe nem jutott volna mérgelődni emiatt. Pedig ők nemcsak énekeltek, de a film történéseire reagálva hol vécépapírgurigákat, hol rizsszemeket vagy kártyákat dobáltak az előttük lévő sorokba, és ezen mindenki mosolygott. Pont a savanyújóska osztrákoktól kell ilyet látnom? Valahogy ugyanezt nehezen tudom elképzelni Budapesten, de a vetítés előtt Bécsben sem tudtam volna, szóval simán lehet, hogy ez nálunk is így menne, csak nekem maradt ki az egész jelenséggel együtt. Bár azért ne feledjük, Conchita Wurst városáról van szó.

Ami magát a filmet illeti: én leginkább elnézően mosolyogtam rajta. A sztori szándékosan borzasztó bugyuta, és hiába minden camp/queer kikacsintás, annyira azért nem szórakoztató szerintem, hogy mindezt önmagában ellensúlyozni tudja, pláne 2015-ben. Mégis meg voltam véve, mert a zene tényleg szuper. Leginkább azért, mert a slágereket kivéve közelebb áll a T. Rexhez, mint a Jézus Krisztus Szupersztárhoz, és aki szereti a hetvenes évek popkultúráját, annak a RHPS mennyország. Eleve a Tim Curry által alakított figura tiszta Marc Bolan, és a zenék is simán idézik a korai Bowie-lemezek világát, vagy bármit a glamkorszaknak nevezett, rendkívül izgalmas időszakból. (Amely egyébként nálunk annak idején szinte teljes egészében kimaradt, leszámítva a combig érő csizmában, glitteres ruhában fellépő Demjén Rózsit.)

Advertisement

Telibe találta O’Brien a hetvenes évek elején tomboló rock and roll-nosztalgiát is: a témáról könyvet is író Simon Reynolds szerint ez volt az első korszak a rocktörténelemben, ahol megjelent egy korábbi időszak utáni nosztalgia, és 1973-74 tényleg erről szólt Angliában, a Mud Elvis-parafrázis karácsonyi slágerétől kezdve a bizarr Wizzardig vagy az ötvenes évekbeli slágereket feldolgozó Showaddywaddyig. Ebbe talált bele O’Brien, akit igazságtalanul szokás vádolni azzal, hogy csak learatta a Bowie és társai által vetett babérokat. (Erről ez a remek cikk jóval bővebben ír a Quietuson, és ugyanitt olvastam a legjobb sztorit is: a legelső londoni színházi előadás-sorozat utolsó estéjén azért maradt el a műsor, mert a Rockyt alakító színész aranyszínű forrónadrágjából csillámpor szorult a fitymája alá, és akkorára dagadt a farka, mint egy görögdinnye. Pedig ott ült a nézőtéren Mick Jagger és Omar Sharif is!)

A film utolsó negyedóráját kicsit azért már untam: túl sok volt az őrült fordulat, egyre idiótább irányokat vett a cselekmény, és ott már a dalok sem voltak annyira ütősek. Ezzel együtt is olyan élmény volt ez, amit az ember nem nagyon vár manapság filmnézéstől (és nemcsak azért, mert megtudtam, hogy Susan Sarandon mennyire jó nő volt fiatalon).

Mondjuk azért megnézném, hogy reagálnak a kedélyes bécsiek, ha páran egy őrülten izgalmas thriller közben dobálnak vécépapírt és magyar kártyalapokat a közönségbe, de erre, azt hiszem, még várnom kell.