Annyiszor ösztökéltetek az elmúlt egy évben, hogy néha írjak borokról is, hogy úgy döntöttem, nem kéretem magam tovább. Külön alblog nem lesz, blikkfangos leírásokra se számítsatok, de megnézem akkor, van-e helye valami borosnak ezen a felületen. Oszt majd meglátjuk.

Először is jöjjön egy szekszárdi bikavér, méghozzá az Eszterbauer Borászattól. Ez a pince később indult, mint a legismertebbek a borvidéken, viszont amennyire tudom, eléggé megy neki, nemcsak borszaküzletekben lehet hozzáférni a dolgaihoz, bent van csomó hiperben is. A terítéken lévő 2012-es Tüke Bikavért a Lidlben vettem, 2600-2800 környékén, pontosan sajnos nem emlékszem az árára. A palack és a tartalom lefényképezése is elmaradt, az illusztrációt a pince holnapjáról szedtem, biztos nem fognak megharagudni.

Egy szekszárdi bikavér kapcsán-apropóján két dolgot kell elöljáróban elmesélni. Az egyik, hogy bár a blogszféra úgy tartja, nem sok magyar márkát járatott le jobban a történelem, mint ezt, a valóság az, hogy az emberek még mindig veszik a bikavért, mint a cukrot. Különösen az egrit. Csakhogy elsősorban az olcsót és nem annyira jót veszik: csináltunk egyszer egy laikus vaktesztet még indexes koromban, és ha hiszitek, ha nem, szinte mind, amit ezer alatt szedtem össze az áruházakban, borzalmas volt. Nem tudom, most mi a helyzet, de kétlem, hogy sokat javult volna. Pocsék minőség ide, nemzetközi presztízs lenullázása oda, az olcsó bikavérnek mégis maradt valami kultusza itthon. Ahogy például a Szépasszonyvölgynek is.

Hogy hogyan és miért alakult így, nem igazán értem, de azt hallom, hogy mindez tényleg komolyan akadályozza a jobbacska borászatok próbálkozásait a műfajban. Miért adjak két- vagy háromezret valamiért, amit ötszázért is megkaphatok, gondolja állítólag a fogyasztó. Ezzel együtt az utóbbi időben születtek különféle szabályzatok, melyek keretei között többé-kevésbé megtalálhatta a helyét a pocsék, a jó és a szuper bikavér is, mind a két érintett borvidéken. Gondolom, nem kell mondanom, hogy csak Eger és Szekszárd bikázhat Magyarországon.

Szoktak még búslakodni amiatt is szakírók, hogy ennek ellenére sincs igazán megfogalmazva, mi a bikavér, ezért mikor leveszel egyet a polcról, nem sejtheted, mire számíthatsz. Ezzel vitatkoznék. Vagyis inkább úgy mondom, hogy én tudom, mire akarok számítani, hogy mivel szeretnék találkozni a pohárban, és jórészt azzal is találkozom. Tisztában vagyok vele, hogy Egerben – már csak a fent említett szabályzat miatt is – kékfrankosra, Szekszárdon meg kadarkára és kékfrankosra épített vörös házasítást tartalmaz majd az üveg, és ebből következően bizonyára nem túl sűrű, de határozott és kifejezetten száraz borral szembesülhetek.

Advertisement

A bikavér ugyanis mindig száraz. Innentől kezdve az kell, hogy ne legyen savanyú (a sok sav miatt) vagy édes (a sok alkohol miatt). Ilyen jó kis kiegyensúlyozott, elegáns és gyümölcsös vörösborokkal – nemcsak bikavérfronton – gyakran lehet mostanában randevúzni szekszárdi feliratú címkék alatt egyébként is – nekem a kedvenc vöröses borvidékem lett ez –, pláne a kétezer pluszos kategóriában. Ha hozzáveszem, hogy Eszterbaueréktől tán nem is ittam még vacakot soha, érthető, hogy különösebb izgalom nélkül raktam a kosárba ezt a Tükét.

Aztán este kibontottam, és örömmel konstatáltam – örülni mindig kell, ha van minek, a bor nem whiskey vagy lágersör, hanem lutri –, hogy várakozásaim beigazolódtak pozitív alapon. Egy közepesen mélyvörös színű termék ez a bikavér, harmadik életévében elég érett is már, ennek okán bár szőlős gyümölcsössége sem tűnt még el, közben erősen fűszeres lett. Szép száraz és tiszta ízű, a tizennégyes szesz kicsit sem ágaskodik ki belőle, nem savasabb és nem is cseresebb a kelleténél, a korty kerek, jólesik minden tekintetben. Nemcsak bájologni-öblögetni lehet vele, meg is lehet inni őt – az első harmadát, miközben még sül a marha, a másodikat mellé, a harmadik harmadát meg levezetésképpen. Hibátlan versenyző a tízeurós kategóriában.