Még semmi nem volt, amiből ilyen sokat lehetett volna megtudni a nyomorult 80-as évekről. Nem az a fontos, hogy Pataky Attila vagy Slamovits István a jó arc – hanem minden más.

Almási Tamás – akit sok-sok munkájáról lehet ismerni a szubkultúrában, elég régen például ő rendezte a Ballagás c. sikeres generációs játékfilmet, néhány éve pedig a viszonylag nagy port felvert Puskás Hungary c. dokut – 1983-ban forgatott egy nagyot az akkor roppant menő Edda együttessel. A zenekar három lemez után feloszlás előtt állt, és ha már így alakult, akartak csinálni egy búcsúkoncertet. Almásiék azt is felvették, de nemcsak azt: beszélgettek a klasszikus felállás tagjai közül néggyel – Pataky Attila énekes-frontember-menedzser-zenekarvezetővel, Slamovits István gitáros-dalszerzővel, Zselencz László basszusgitárossal, Csapó György dobossal –, akik annyi mindent mondtak annyi mindenről, hogy abból egy egészen izgalmas cucc kerekedett ki a végére. Annyira izgalmas, hogy az elkészült 67 perces filmet Pataky Attila utóbb le is akarta tiltatni, ám ez nem jött össze neki – egyszer legalábbis leadta a tévé.

Hogy ennek mennyire lettek erős és visszafordíthatatlan következményei, nem tudom. De azt igen, hogy néhány héttel ezelőtt vetítették a művet a Dürer Kertben, azzal a felvezetéssel, hogy egy igazán klassz kordokumentumról van szó, ami annak idején sajnos elsikkadt. A kor is érdekel és az Edda is – éjszaka végiggondoltam egy csomó mindent, és arra kellett rájönnöm, hogy nekem konkrétan 1983 volt a legsűrűbb év az életemben –, úgyhogy el akartam menni megnézni, de valami közbejött az utolsó pillanatban. Sajnáltam nagyon, de annál nagyobb volt az örömöm, amikor felfedeztem a művet a híres videómegosztón. Ahhoz képest, hogy egy szőrén-szálán eltűnt filmről van szó, csak a YT-n több mint 115 ezren nézték meg három és fél év alatt – ebből kettő immár én vagyok –, maradjunk annyiban, hogy ez nem kevés. A feltöltő egyébként nincs elragadtatva, botrányfilmnek mondja, és azt írja kommentárjában, hogy nehézzé tette később az Edda újjászervezését. Jobb lett volna, ha még nehezebbé teszi.

Nos, ezt a dolgot nem látjuk egyformán: a Kölyköd voltam – ez a címe, ha még nem mondtam volna – egy igazi szuperség. Nevezhetném remekműnek is, azzal sem túloznék.

Mielőtt azonban részletesen elkezdeném agyba-főbe dicsérni, muszáj beékelni a szövegbe egy kis történelmi áttekintést. Hiszen minden olyan régen volt!

Advertisement

A múlt idők alapvetően más karakterű Eddáját közelebb hozni a ma emberéhez azért is helyénvaló, mert az együttes az utóbbi időben már nem látszik többnek egy békemenetes nótaénekes-ufonauta-bulvárhős totálisan érdektelen szórakoztató projektjénél. Pedig kezdetben egészen más volt. A hetvenes évek második felének magyar nyelvterületein – nem is egyszerűsítek a képleten most olyan sokat – kétféle könnyűzene érdekelte a fiatalabb embereket: a diszkó és az őszinte-kőkemény rock. A diszkót most hagyjuk – ahogyan a már javában éledező depresszív punkot is, ami eleinte nem igazán jutott el a főváros határain kívüli tájakra –, az egy másik világ, ám az őszinte és kőkemény rockzenéről el kell mondani, hogy nemcsak kőkemény nem volt, hanem őszinte sem. Mitől is lett volna őszinte mondjuk a Piramis, aminek a táncdalok világában is otthonosan mozgó Horváth Attila írt giccses és hamis szövegeket, vagy a Dinamit, amit állami támogatással szupergruppoltak össze a plebejus P. Mobil és még egy-két idegesebb kompánia áldatlan tevékenységének ellensúlyozására?

Ebbe a közegbe robbant be a miskolci Edda. Hogy miért épp őket karolta fel a popzene-irányító hatalom, fogalmam sincs – laikus vagyok –, de az fix, hogy az egyre halványabb Piramisból kiábránduló kiskamaszként valósággal sokkolt, amikor először hallottam az Egymillió fontos hangjegy c. tévéműsorban a Minden sarkon álltam már c. slágert. Utána ugyanez volt az első lemezzel, az Álmodtam egy világot magamnakkal, az Elhagyom a városttal – de el ám! – és a többi csodás számmal, a másodikkal meg még inkább: Kölyköd voltam, Kínoz egy ének, Torony, Néma völgy, őrületesen jó daloknak éreztük ezeket a dalokat 15 évesen és akkor.

Ha mi így éreztünk egy határon túli kisvárosban, hogy érezhettek a miskolci, a debreceni vagy a nyíregyházi tinédzserek? Bizonyára még ígyebben, de aligha másképpen. Utána persze vége lett ennek, jött Nagy Feró, a Kontroll, az URH, az Európa Kiadó és a többi, és az őszinte Edda sem látszott többé őszintének semennyire, de az az egy-két év azért az élet fontos része maradt.

Advertisement

Erről az egy-két évről szól Almási Tamás filmje – és így végső soron az én egy-két évemről is.

Egyrészt. Másrészt az Edda cseppben a tengerként nemcsak azt mutatja meg, hogy mi fájt azoknak az elsősorban zömmel vidéki lányoknak és srácoknak, akik lelkébe a Slamovits-zenék és -szövegek olyan tökéletesen beletaláltak, hanem azt is, hogy milyen volt a kádári gmk-, ORI- és MHV-Magyarország. Hogy mi lett azokból az egyszerű és mélyről jött srácokból, akik összeálltak, elkezdtek dalokat írni, zenélni, és egyszer csak rövid idő alatt a nyakukba szakadt egy olyan elképesztő siker, amiről álmodni sem merhettek soha, az csak a dolgok fele. Igaz, fontos fele természetesen. Elhiszem ám szó nélkül, hogy nem egyszerű feldolgozni ezt. Az eredmény viszont mégis egyszerű: akik meg tudnak birkózni a terhekkel és a kihívásokkal, azok ügyesek és az út végén kőgazdagok lesznek – a mentális-szellemi végkifejletet hagyjuk –, akik nem, azok meg úgy maradnak, és törhetik a fejüket hó végén, hogy miből fizessék a rezsit.

A film persze rájátszik a simlis-nagydumás Pataky, a művészlélek Slamovits és a naiv-ártatlan Zselencz–Csapó duó közötti különbségekre, azzal is, hogy miközben az egyiket a pénzről és az ügyekről beszélteti, addig a többieknek mélyebb, tartalmasabb, barátságosabb témák jutnak, de én valahogy az énekest sem tudtam meggyűlölni a filmben. Hiszen a történet tényleg arról is szól, hogy ezt az egészet képtelenség jófiúként, kedvesen és mosolyogva végigcsinálni.

Advertisement

Hanem csak profin, kapitalistán, és ha úgy adódik, csavarosan. Ettől persze nem tűnik szerencsésnek átrázni a többieket – ha mindenkinek meg is van a maga igazsága, és ezek különös módon sosem esnek egybe –, illetve az őrültül aranyos Slamovits István sokkal rokonszenvesebb, de ez még nem minden. Ez is milyen furcsa: az az 1983-as Pataky minden negatívuma ellenére annyival emberebb, mint a mostani, hogy én – oké, dettó naiv vagyok, mint közismert – ezt a mostanit szinte le sem tudom vezetni az akkoriból.

Viszont ha tényleg csak az Eddáról lenne szó, akkor még az egyébként erős koncertjelenetekkel és az elhangzó dalokkal együtt sem lehetne olyat mondanom, hogy te jó ég, mekkora film ez. Ahhoz, hogy ezt mondjam – hisz mondom –, kellenek a képek és a hangulatok. A képek, melyeken nemcsak a közönség van ott, hanem a járókelők is, az arcok, a bajuszok, a hajak, a ruhák, az utcák, a szobabelsők, a szőnyegek, minden. Csak így néztem és néztem, telt-múlt a filmidő, és egyszer csak úgy éreztem: én még soha semmiből nem tudtam meg ennyit a nyomorult 80-as évek – az első felükről beszélünk, hol volt akkor még a rendszer bukása? – mindennapi Magyarországáról. Még valami: miközben a pillanatok alatt idollá vált zenészek azon egyezkednek, hogy mi kié és ki mit ér – akár forintosítva –, felolvas egy lányhang néhány rajongói levelet. Depressziósat, szomorút, kilátástalant – olyan tinédzserekéit, akiknek a zenekar és mindaz, amiről a dalok szóltak, többet jelentett mindennél. Hatásvadász megoldás? Nem kizárt, csak hát ezeknek a gyerekeknek tényleg szükségük volt valamire, hogy megkapaszkodhassanak az életben. Kereshettek volna különb kapaszkodót? Na épp ez az: közel sem biztos, hogy volt olyan ebben az országban 1981-ben vagy 1983-ban.

Hogy hogyan lesz vége a filmnek, azt nem szpojlerezném el, beemeltem a poszt elejére az egészet, nézzétek meg. Ha azt akarjátok, hogy működjön, ne tekerjétek előre. Ha meg nem jön be nektek mégsem, szidjatok nyugodtan. Tudom ám, hogy nem mindenki volt 15-16 éves a nyolcvanas évek legelején. De mégis bízom benne, hogy nemcsak annak az egy-két évjáratnak mond egy-két érdekes részletet az életről, a világról és a történelemről a Kölyköd voltam.