Nagyon furcsa érzés volt ma bemetrózni a belvárosba öt nap tágas, zöld, friss és hátborzongatóan tiszta Minszk után. Ne értsetek félre – pedig könnyű lenne, hehe –, eszem ágában sincs versenyeztetni ezt a két várost. Pláne, hogy nagyon szeretem Budapestet.

Meg hát a két országot is mókás lenne összehasonlítani, sok-sok szempontból. Orbán Viktor sehonnan nézvést sem Alekszandr Lukasenko, hogy mást ne mondjak, és Magyarország sem hasonlít semmilyen módon sem a Szovjetunióra. Szerencsére.

Csak rám telepedett egy ilyen nyomasztó valami hirtelen, a legkevésbé sem intellektuális alapon. Holnapra elmúlik, gondolom.

Nem tudom, láttátok-e a Bolse vita című Fekete Ibolya-filmet, még a kilencvenes évekből. Én nagyon bírom. Két orosz zenész a főszereplője, akik a rendszerváltás viharai közepette Budapestre keverednek, és van még egy harmadik orosz is, aki nem zenész. Egész jól elvannak itt egy darabig, de később az egyik elfárad kicsit. A legszívesebben hazamenne, mondván: Itt minden kicsi. Kicsik a házak, kicsik az utcák, kicsik az emberek.

Advertisement

Egyáltalán nem vagyok a monumentális izék rajongója, a tisztaságot sem fetisizálom, de az a rengeteg zöld a rengeteg napfényben – plusz a harapható levegő – nagyon különös élmény volt. Biztos azért is, mert – ahogy elöljáróban is jeleztem – bár sejtettem, hogy nem a szürkeség és a szomorúság lesz a jellemző a fehérorosz fővárosban, az átütő fesztiválhangulat és a sok-sok vidám ember mégis meghökkentett.

Egy diktatúrában nekem ne bulizzanak ilyen szakadatlanul a népek, ha kérhetem.

Na mindegy, egy darabig még próbálom megérteni Fehéroroszországot, olvasgatok stb., aztán ha kicsit is sikerül, írok egy szép nagy és átfogó riportszerűt még a héten.

Advertisement